[ pár nappal korábban, Meneth kocsmája ]

Egy nem túl magas, de erőteljes testfelépítésű férfi alakja bontakozott ki a sűrű ködöt áthatolni már képtelen lámpák gyér fényénél. Léptei nem lassultak egy pillanatra sem, pontosan tudta, hogy hová készül. A szél bűzös csatornaszagot hordott szét az utcán. Frensis finom szaglását bántotta, el is fintorodott, és azonnal eszébe jutott, hogy miért nem szeret ide jönni. Most azonban nem tehette meg, hogy megfordult, és más irányba indul. Feladata volt, amelyet teljesítenie kellett. Ám ennél sokkal több késztette arra, hogy társa után vesse magát.

~ Fene ebbe a városba ~ mordult fel lassú torokhangon, és szétnézett mielőtt megközelítette volna a magányosan álldogáló épületet, amely alig emelkedett ki az őt körülvevő ködből.

Frensis összehúzott szemmel nézegette a helyet, és változatlanul nem tetszett neki. Viszont, akit követnie kellett, az pár perccel előtte fordult be ugyanebbe a sikátorba. A férfi még szinte érezte a jelenlétét.

~ Nem tudom, hogy mire készülsz Rashgaroth, de megtudom hamarosan ~ mosolyodott el, amennyire a harcokban sérült arca csak engedte. Érezte, ahogy a harc előszele megcsapja, és nagyon kívánta, hogy ne a társa legyen az, akivel ma kell megküzdjön.

Mélyet sóhajtva vetette magát neki annak a pár lépésnek, amely elválasztotta a kocsmától, amelynek cégérét nyikorgatta a szél. Megállt, és felnézett rá. A Meneth angyala név itt-ott már megkopott, de még hirdette, hogy kinek is a tulajdona az épület, amely szintén magán viselte a harcok, és a kellemetlen sós köd emésztésének nyomait.

Frensis kelletlenül lépett be, és azonnal megcsapta az odabentről érkező kellemes meleg. Ez valamennyire azért invitáló erővel bírt.

Odabent enyhe füstszag jelezte, hogy ködös időben nem húz jól a kandalló kéménye, de ez láthatólag nem zavarta a bent ülőket, akik csendes beszélgetésbe, alkudozásba merültek. A kevéske asztalnál még kevesebb alak ült. Frensis gyorsan megtalálta, akit keresett, s nem telt bele sok idő, hogy Rashgaroth is felfedezze társát. Mogorván intett neki, és ahhoz az asztalhoz invitálta, ahol ő is ült.

Nyugodt léptekkel közeledett Frensis, és igyekezett meglepett arcot vágni, amilyet akkor illik, amikor nem számít ismerőssel való találkozásra. De nem volt benne biztos, hogy hiteles az előadása, nem született alakoskodónak, s most sem tette élvezettel.

- Frensis – súgta rekedten Rashgaroth. A férfi szemei vérben úsztak, és látszott rajta, hogy napok óta nem aludt. Frensis megrémült tőle. – Mit keresel itt?

Egy emberi szívdobbanás kellett ahhoz, hogy Frensis feldolgozza a látványt, és eldöntse, hogy hogyan reagáljon a szokatlanul mogorva és durva érdeklődésre.

- Mit keresnék? Űzöm az unalmam, és – közelebb hajolt a társához – azt mondják ma este olyasmiben lehet részem, amit nem sok farkas látott a vidéken.

Titokzatossága annak szól, amit megtudott. Rashgaroth a lánnyal való találkozásra készül. Nem kellett hazudnia, és remélte, hogy Rashgaroth arra érti, hogy Frensis is megtudta, farkas tánc lesz ma este. Két ellenséges klán emberei küzdenek életre-halálra.

Rashgaroth felvonta a szemöldökét.

~ Mióta érdekli Frensist az öldöklés? ~ furcsán méregette a társát, és bizony átvillant a fején, hogy azon az estén, amikor Willhelm Jaderól faggatta, akkor a tárgyalóterem ajtajában találkozott Frensissel is. ~Vajon mennyit tud Jaderól? ~ De azután elhessegette a megérzéseit, és egy terven kezdte törni a fejét. Úgy vélte, hogy a levelet, amelyet Jade juttatott el hozzá, Meneth-en keresztül, nem olvashatta senki, de egy ideje már semmiben sem volt bizonyos. Mérsékelt távolságtartással figyelte hát társát is, bár ezért őszintén szégyellte magát valahol a lelke mélyén.

- Foglalj helyet. A harc nem itt lesz, de mindenki itt gyülekezik hozzá. – vette sokkal barátságosabbra a szerepet, és megveregette maga mellett a padot, miközben Meneth felé intett. Megtehette. Jade érkezését csak későbbre ígérte, addig még jól is esik neki egy barát, hogy levezesse a benne gyülemlő feszültséget.

Meneth nem késlekedett, és lecsapta Frensis elé az asztalra a korsót, ami valami habzó, ínycsiklandó illatű löttyöt rejtett magába. A férfi szokásához híven beleszagolt, majd bele is kortyolt. Nyelvével csettintve jelezte Menetj felé, hogy elégedett, mire a szürke ábrázatú kocsmáros fogatlan mosolyra húzódott szájjal válaszolt, majd elballagott, hogy a többi türelmetlen vendég igényeit is kielégítse. Elégedetten dörzsölte a kezét. A harc híre sok látogatót vonzott. Kimondottan örült annak, hogy engedett a furcsa ábrázatú alaknak, aki pár nappal ezelőtt megkereste. Pénzt nyomott a kezébe, és azt mondta, hogy hamarosan felkeresi két küldött, akik azt kérik, hogy adjon teret a kocsmája mögött egy verekedésnek, amely nem életre-halálra szól, de ne lepődjön meg, ha az lesz a vége. Meneth hitte is nem is, amit a férfi mondott, de amikor két nappal később bekopogtattak hozzá, már nem ámult el, hanem azonnal igent mondott. Most pedig elérkezett az este.

Meneth körbehordozta tekintetét a látogatókon, és felismerte a férfit, aki ugyan csuklya mögé rejtette arcának tetemes részét, de hegyesen előreugró állcsontja elárulta. Megakadt a szeme a két küzdő félen is, és egyik helyében sem szívesen lett volna.

~ Neked nem is kell, Meneth, csak tedd a dolgot, és amire kérnek ~ korholta meg magát, és visszaállt a pult mögé, ahonnan kényelmesen megfigyelhetett mindent.

Frensis végzett az ital felével, amikor végre megszólalt.

- Rég hallottam ilyen harcról – kezdett bele, de érezte, hogy sutára sikeredett, amit mondott.

Rashgaroth figyelmesen nézett a szemébe, majd elővette féloldalas mosolyát, és bólintott, majd ő is belekortyolt a Frensis italának állagához igencsak hasonló löttybe. S ezzel megakasztotta azt a sutára sikerült beszélgetésfoszlányt is, amelyet társa kezdeményezett. Gondolatai nem voltak alkalmasak arra, hogy félretegye őket holmi barátságos beszélgetés miatt, de azt sem tudta, hogy Frensistől hogyan szabaduljon meg. Zsebét szinte égette a lány levele, és nagyon nehezen állta meg, hogy ne vegye elő ismét, bár már szinte kívülről tudta, hiszen nem volt hosszú. „Holdtölte előtt három nappal Meneth angyala lenéz ránk. Beszélnünk kell. Te is tudod, hogy ennek véget kell vetni. Amint leszáll az éj ott leszek. Jade”

Ma volt a holdtölte előtti harmadik nap, és az éj leszállt pár órája, amikor Rashgaroth megérkezett a kocsmába. Meneth nyugalomra intette, amikor jelezte, hogy a lány még nem érkezett meg. Frensis érkezésére azonban nem számított.

Ültek egymás mellett, és mindegyikük a saját gondolataiba burkolózva itta italát, amikor az ajtó újabb érkező jöttét jelezte. Rashgaroth megvonaglott, és ez Frensis figyelmét sem kerülte el, de egyikük sem nézett az ajtó irányába, holott a késztetés szinte felvibrált közöttük.

Nem kellett azonban sokat gyötrődniük amiatt, hogy nem tudják ki volt a belépő, mert a kocsma gyér, bár egyre gyarapuló társasága felüvöltött, mély torokhangon üdvözölték a ma esti harc két ellenfelét, és hangos lábdobogás közepette élénkültek meg. Erre már a Thungeresek is megfordultak, hogy megnézzék maguknak a harcosokat. Egy pillanatra eltűnt a gondolatok közül a lány és a küldetés is. Csak a harc élvezete maradt meg, és egymásra pillantottak cinkos mosollyal, amelyben benne volt minden. Frensis és Rashgaroth is tudta, hogy ezek csak egymással küzdhetnek meg, de egy Thungeressel már hiábavaló lenne felvenniük a harcot. S noha Frensis sokkal gyengébb volt Rashgarothnál még ő is eséllyel indulhatott volna a győzelemért előbb az egyik, utána a másik után. Mindketten csalódott arcot vágtak, és visszafordultak az italuk felé.

Frensis ajkára már szavak tolultak, amikor újra megnyikordult az ajtó, amelyet nem hallottak meg, de a döndülést, amellyel bezáródott már igen. Rashgaroth szemébe furcsa fény gyúlt, és a belépő felé kapta a fejét. Frensis csak erre mozdult meg.

Az ajtóban talpig feketében egy magas, szikár alak állt. Kardjai keresztbe fektetve a hátán. Nem kellett félnie attól, hogy nekitámadnak. Amint az éjszaka teremtményei közül bárki is a Meneth angyalába, vagy annak területére tévedt tartania kellett magát az íratlan szabályokhoz. Itt nem küzdhettek egymással az ősi ellenségek. A fekete angyal egyenesen Rashgarothra nézett, majd Frensis felé is biccentett egyet, és megindult feléjük.

- Fogadjátok üdvözletem, farkasok fiai! – dorombolt bele a levegőbe a mély hangja.

Rashgaroth nem szólalt meg csak gyűlölettel teli tekintettel nézett a jövevényre. Frensis válaszolt helyette is.

- Üdv néked, éjbenjáró! – és érdeklődés csillant meg tekintetében, ám a férfi nem törődött vele. Szavait Rashgaroth felé szúrta.

- Ne várd. Nem jön! – és ezzel befejezettnek tekintetve a társalgást, biccentett feléjük, és menni készült. Rashgaroth reflexei alvás nélkül is kitűnőek voltak. Elkapta a lebbenő köpenyt, amely panaszos reccsenéssel válaszolt erre, és megállította a harcost a szavakkal együtt, amelyek rekedten törtek elő torkának mélyéről.

- Hol van Jade Reggie, mit tettetek vele?

[ hetekkel korábban, LOTB kastély ]

Diamond nem volt gondterhelt. Diamond dühös volt. Ha paripa lett volna, akkor minden bizonnyal kiüt a szája szélén a tajték. Vámpírként, csak a vér forrósodott fel benne, de annyira, hogy letépte volna magáról a ruhákat, hogy szabadon hűthesse le testét a levegő. Egyelőre nem tehette meg. Éppen Reggie-t várja. A bizalmasát, akivel ideje megosztani egy-két dolgot a lánnyal kapcsolatban, amit már meg kellett volna tennie.

Reggie nem is késett. A Védangyal talpig feketében érkezett. Rugalmas léptei furcsának tűnhettek, de csak a belerögzült harci mozgásformát utánozzák. Őt ritkán éri meglepetés. Nem véletlenül ő a klán egyik Védangyala, ahogy becézni szokták egymás között.

- Üdvözöllek Mester! – hangja kellemesen lágy, de érződik belőle a hűség dallama.

- Reggie! – derül fel Diamond arca a belépő láttán – Örülök, hogy megérkeztél.

Reggie arcán áthussan egy hitetlenkedő rándulás.

~ Nagy lehet a baj.~ morfondírozik magában miközben egy pillanatra hátat fordít mesterének, hogy letegye a fegyvereit és köpenyét.

Diamond megvárta, ameddig elhelyezkedik vele szemben reggie, és azonnal belefogott. Túl régóta nyomta egyedül az ő vállát ez a kérdés, és nem bírta már a felelősséget.

- Jaderól van szó. –sóhajtott fel.

Reggie értetlenkedve rázta meg a fejét.

- Nem olyan rég találkoztam vele. Teljesen jól volt.

- Tudom – csattant fel Diamond, amjd meg is bánta és egy békítő mozdulattal fordult Reggiehez. – Nincsen semmi baja, egy dolgot leszámítva. – rövid szüntett tartott, de inkább magának tartozott ezzel, mintsem kímélni akarta volna a társát – Rashgaroth…

Mikor kiejtette a nevet, mintha megkönnyebbült volna, hátradőlt a széken a hatalmas írószatal mögött, és kérdőn nézett a vele szemben ülőre. Az viszont nem viszonozta a tekintetét.

- Mi van Rashgarothal? – kérdezte ehelyett.

Diamond végre megértette. Reggie nem tud semmit. Megszokta már, hogy minden, a klánjukkal kapcsolatos kérdést megbeszélnek, logikusnak tűnt előtte, hogy a férfi ezt is érteni fogja. Mielőtt azonban megszólalhatott volna Reggie tette meg azt.

- Rashgaroth bántotta Jadet?

Diamond csak megrázta a fejét, de ez sem sikerült valami megnyugtatóra, hiszen lehetett igennek és nemnek is érteni a bizonytalan kommunikációs jelet. Végül szavakkal segített.

- Jade és rashgaroth ismerik egymást. Gondolom még azokból az időkből, amikor egyikük sem tartozott senkihez, de erről nem tudok sokat.

Felsóhajt, és belenéz társa lélektükreibe, ha azokból bíztatást olvas ki, akor lesz ereje folytatni.

Reggei hátradől a széken, és mestere szemébe néz. Nem ismeri túl régóta a lányt, s noha ő hívta fel rá a mester figyelmét először, végül a mester tette meg az utolsó lépést, amely ahhoz kellett, hogy a megszelídíthetetlen nőstény az ő jelük alatt harcoljon. Nem értette, hogyan kerülhette el a figyelmét egy olyan fontos pont, mint egy farkas ismerettsége.

~ Jade, tudtam, hogy őrült vagy, de hogy ennyire? ~ csettintett valahol elismerősen Reggie elméjében egy gondolat, de nem hagyta, hogy a mosolygásból, amely belülről áthatotta, kívülre is jusson.

- Akkor azért él még Jade, ha a találkozás is megvolt. – tette le logikája makulátlanságának újabb bizonyítékát Reggie.

Diamond bólintott.

- Nem is hiszem, hogy másként megtörténhetett volna. Tudod, hogy milyennek ismerjük a férfit. Nem mondom, hogy lelketlen, de ha ölni kell, akkor nem szokott tétovázni.

A mester ennél a mondatnál megdörzsöli az állát, amelyen egy heg mutatja azt, hogy bizony maga sem mentes a Rashgarothal való találkozás emlékeitől. Kevesen vannak, akik nyomtalannak mondhatják magukat ezen a vidéken.

- Emlékszel a megbeszélésre Meneth kocsmájában?

Reggie hangtalan bólint, és most az ő tekintete sürgeti a mestert, hogy kimondja a részleteket.

- Willhelm ott tudta meg, amit most neked is elmondtam. – megvonja a vállát – Neheztelj rám nyugodtan, de előbb magam akartam megbirkózni ezzel, s nem tartottam fontosnak, hogy beavassak mást is a dologba.

Lassan feláll a székből, és hátat fordítva társának az ablakhoz sétál, amely táblái zárva vannak, s erős függöny óvja őket a napsugaraktól, melyek támadják a kastélyt, hiszen alif valamivel múlt el csak dél. Megáll az ablak előtt, és onnan folytatja csak.

- Nem vagyok képes a nőt… – elhallgat, hiszen, amit mondani készül nem tudja csak úgy kiejteni.

- … elveszíteni?  - puhatolózza Reggie, mire a társa az ablaknál nagyot sóhajt, és visszafordul.

- Ő már nem pusztán az egyik társunk. Legalábbis nem nekem. – ejti ki azokat a szavakat, amelyek ólomként nyomták a lelkét. S nem is csodálkozik azon, hogy a Védangyal tágra nyílt szemekkel nézi, majd szinte dadogva kérdezi meg.

- Azt akarod, mondani, hogy…? – ám nem jut el közlendője végére, mert Diamond előbb bólint.

Reggie, aki a kérdés közben enyhén megemelkedett az izgalomtól, ültéből, most visszahuppan, és csak maga elé néz. Ha van valami, amire ezen az estén nem számított, az mesterének vallomása, amely el sem hangzott, mégis olyan súllyal nehezedik rá a levegőre, hogy az már fullasztó. Nem emlékezett rá, hogy valaha is beszélgettek volna ilyesmiről az összetartozás évei alatt a mesterével, akiről elmondhatta, hogy csaknem testvérek lettek.

- Gondolom nem csak ennyit akartál közölni velem – tapogatózott beljebb Reggie a titokzatosság sötétjébe, amely egyre sűrűbbnek igérkezett.

Diamond megrázta a fejét, de egyben el is mosolyodott. Reggie szókimondása, és páratlan logikája sokat segített neki.

- Valóban nem – adta meg a férfinak a megerősítést. – Arra szeretnélek kérni, hogy védd meg a lányt. Magam nem lehetek a nyomában, mert engem megérezne, de talán téged nem, hiszen talán kétszer, ha találkoztatok. Ez viszont azt jelenti, hogy követned kell. Teremtsd meg vele a hálót, de csak a részedről. Menni fog?

- Diamond, te is tudod, hogy a háló nem így működik. Ha egyszer valaki belekerül, akkor egy idő után, ha elég tapasztalt, akkor ez az idő lerövidülhet, meg fogja érezni a háló rezdüléseit, s akkor rájöhet, hogy ki mozgatja körötte a szálakat. – hadarta el egy szusszra Reggie.

Mestere türelemmel végigvárta.

- Tudom, de úgy látom, hogy nem sok más választásom – gyorsan kijavította saját magát – választásunk maradt.

Reggie bólintott. Még mindig nehezen hite el, amit hallott. Féle nézett mestere felé, mert nem akarta zavarba hozni, de annak tekintete elárulta volna, amit szavakkal nehezen mondott ki. Óhaját a sors teljesítette, zord tőrként szúrva bele szívébe a tőrt, hogy mesterének szavai igazak. Tekintete lobbot vetett, és annak lángját egy nő táplálja.

- A kastélyban van Jade?  - kérdezte Reggie.

- Igen, magamhoz kérettem. Azt szeretném, ha maradnál, és meghallgatnád, amit beszélek vele. Közben a hálóra is kapcsolhatod – ezenközben a tárgyalóterem egy távolabbi pontjára mutatott, ahol egy rejtekajtót takart egy terebélyesebb polc, amely a klán irattárának egy része volt.

Reggie nehézkesen állt fel. Köpenyét magához vette, majd a fegyvereivel cselekedett így. Fejét megbiccentette a mestere előtt, de tekintete rosszallást tükrözött. Diamond szeméből a sajnálkozás, de a megfellebbezhetetlen akarat válaszolt rá…

[ LOTB kastély, Frensis ]

 Frensis ugyanazon az úton távozott, ahol nem sokkal előtte Rashgaroth. A gondolataiba mélyedt, ahogy társa is. Nem értette az egészet, és nem is nagyon tudta összefüggővé tenni a darabokat. Egyszerűen nem akartak összeállni a fejében. Egyre lehangoltabban haladt előre a folyosón. Nem figyelt senkire, csak rótta a lépcsőket, ameddig felért a lakosztályába. Becsukta maga mögött az ajtót, és nekidőlt. Most merte először kifújni rendesen az elhasználódott levegőt.

~ Mi történt Rashgarothal? ~ töprengett magában miközben lehámozta a köpenyét, és ledobta az ajtó mellé. Ezt követte az ingje, amely korábban talán még makulátlan volt, most azonban hatalmas foltban díszelgett rajta valaminek a vére.

Messze elkerülte az ágyat, és helyette inkább az ablakhoz lépett, amelynek hatalmas tábláit neki-neki ütötte a szél a falnak. Egy ideig hallgatta a zaklatott zenéjüket, majd két határozott mozdulattal berántotta és rögzítette őket. Onnantól a zakatolás panaszos nyögésekké alakult, de ez már nem zavarta annyira.

Magányosan élt a kastélynak ezen szárnyában. Messze tőle volt az első lélegző lény. Maga választotta ezt, de az utóbbi időben szívesen vette volna, ha átcsörtethet valakihez, akinek a jelenléte is elég ahhoz, hogy érezze ismét él. Most azonban öröm volt ez a nyugalom, mert a belsejében a pokol tüze égett.

~ Rashgaroth és egy nő? ~ megrázta a fejét, mint akinek a fülébe víz került. Nem mintha nem tartotta volna elképzelhetetlennek, de azt már kevésbé vette be a gyomra, hogy egy vámpír legyen a kiválasztott.

- Elárulhattál volna többet is, Mester – ejtette ki gúnyosan a szavakat, és a teremben lezajlott beszélgetés óta most először gondolt bele abba, hogy mire is kérte a mestere.

Leült az ágy szélére, és lerúgta és nekifogott, hogy lehúzza a csizmáit. Ezenközben semmi sem gátolta meg abban, hogy eszmefuttatásokat végezzen. Nem ismeri a nőt, nem ismeri a képességeit, ahhoz, hogy ezekkel tisztában legyen, utána kell járnia a dolgoknak, méghozzá a lehető leghamarabb.

- Lords of the Blood – suttogta maga elé. Ismerte a vezérüket személyesen is, s jó néhányszor akadt össze a klán többi tagjával is bolyongásaik során, de arra nem emlékezett, hogy látott volna közöttük nőt is, legalábbis ebben nem volt bizonyos. Abban viszont teljesen, hogy beszélnie kellene a társával erről. Mire idáig jutott sikeresen megvált a csizmáitól is, és haragosan a sarokba vágta őket, ugyanis eszébe jutott, hogy ha beszélhetne erről a küldetésről bárkinek, akkor a Lord nem egyenként hivatta volna őket magához.

Közben egy terv bontakozott ki a fejében, amely mosolyra késztette, s ahogy beleélte magát úgy váltott a mosoly harsány nevetésre…

Jade óvatos léptekkel haladt előre. Egy ideje nem érezte, hogy bárki követné, de ebben nem lehetett teljesen bizonyos. Ha sejtései nem csalnak, akkor akik követik, azok sokkal jobban ismerik a környéket. Különösen az egyik, aki az ellenfele, ha nem is a legnagyobb.

Egy idő után azonban kénytelen volt megállni. Ha az ösvényt vagy inkább vadcsapást követné továbbra is, akkor meglehetősen eltérne az eredeti irányától, ha viszont letér az erdőbe, és homlokegyenest a kastély felé tart, nem tudhatja, hogy meddig tart az útja, és nem-e a leglényegesebb állomás előtt fogy el az ereje. Homlokráncolva fontolgatta a lehetőségeket, ám végül is a rövidebb, de nehezebb út mellett döntött.

Csörtetését igyekezett a lehető leghalkabbra vonni, de amint belemélyedt a gondolataiba megszűnt a koncentráció, és inkább hasonlított a menetelése vadmalac csordához, mint egy kecses nő lépteihez.

~ A pokolba! ~ durrogott magában, amikor megállt. Saját félelme zubogott a füleiben, s néha teljesen megsüketítette. Ismerte a Thunger erejét, és abban is bizonyos volt, hogy egyetlen tagjuk is képes volna arra, hogy jó hosszú időre megdermessze, nem kellene ahhoz, kettő belőlük. Jade félt. Magának már bevallotta. Félt, de belsőjét annyira áthatotta a mélyről jövő gyűlölet, hogy már nem is tudta, hogy ki irányítja a lépteit.

Ez a gondolat megakasztotta.

Azt már megszokta, hogy a benne élő fenevad néha teret követelt magának, s olyankor elvesztette a kapcsolatot pár órára vagy rosszabb esetben pár napra a külvilággal. Ez azonban más volt. Olyan volt, mint egy kapocs, amely megköttetett, és nem tud szabadulni tőle, akkor sem, ha akarna. Egy kapocs, amely furcsa módon átvette élete irányítását, s ha korábban tudott is róla, nem törődött vele, most pedig ő irányít.

~ Vajon magamtól is ennyire gyűlölném? ~ tette fel a kérdést magának, de ha végiggondolta életét, akkor annyit tudott csak, hogy irtotta a farkasokat, ha tehette, de sohasem érzett semmit. A halál velejárója volt életének, amelyhez az első harapás óta hozzászokott. Nem egészen ugyan, de egyre kevesebb lelki fájdalmat okozott az, ha egy halandót kellett megölnie, az pedig még kevesebbet, ha farkas vér szennyezte kezét. Ám, amit a férfi iránt érzett, teljesen más volt. Nyugtalansággal töltötte el, de egyben azonnali mozgásra késztette. Úgy tolta el magát a fától, amelynek nekidőlt, mintha az élete múlna ezen az egyetlen pillanatnyi késlekedésen. Friss erővel eltelten szökkent előre, és meggyorsította lépteit. Hamarosan már úgy haladt előre, hogy minden kiszögellést előre kiszámított, és meglehetősen furcsa bucskázó, akrobatikus ugrásokkal közeledett a célja felé. Nem érintette a talajt, csak ha el kellett rugaszkodnia. A megszállottság és a vámpírlét ereje együttesen repítette előre.

Őrülete nem tartott sokáig, mert ritkulni kezdtek a kiszögelések, és az egyik ugrása célt tévesztett, amikor letört súlya alatt egy ág. Bal vállán át hemperedett tovább, de beletelt egy kis időbe, ameddig meg tudott állni, s akkor is segített neki egy nagyra nőtt szikladarab. Jade lassú ütemben ugyan, de nekidöccent, s az nem simogatta viszont. A lány szédelegve állt fel, és beletelt néhány szemvillanásnyi időbe, ameddig megállapította, hogy honnan jött és merre kell tovább mennie.

Léptei megcsendesedtek, majd le is dermedt, mert az övéhez hasonló csoszogást hallott, éppen abból az irányból amerre tartott. Ijedtében arra se volt ideje, hogy elbújjon. Gondolatai veszettül forogtak.
~ Utolértek volna? ~ tette fel magának a kérdést, de a válaszra már nem maradt ideje, mert akkor kibukkant jó néhány méterre tőle egy alak az ágak takarásából.
A lány ajkait rémült suttogás késztette szólásra.
- Rashgaroth…

Lord Diamond nem válaszolt. Néhány pillanattal később halk szavakkal szólt a testőreihez, mire azok bólintottak, és távoztak a kocsma hátsó helyiségébe. Lord Willhelm enyhén felhúzta a szemöldökét, de ugyanúgy tett. Minden megbeszélés nélkül értették egymást, akkor is, amikor fegyvereiket az asztalra tették.

A vámpír elmosolyodott, amelyre a farkas vigyora volt a válasz. Ismerték egymást, személyesen és mások történetein keresztül is. Mind a ketten eléggé idősek és tapasztaltak voltak ahhoz, hogy tudják, vannak pillanatok, amikor a fegyvereknek hallgatniuk kell, és csak az ész és az acél hideg logika kaphat helyet. Ez egy olyan pillanat volt. Mindketten tudták. Egyszerre mozdultak, és léptek közelebb egymáshoz. Összevillant a két sokat látott szempár, majd leültek egymással szemben, de sokkal közelebb. Diamond szólalt meg először.

- Rég volt, mikor utoljára láthattalak… – Willhelm csak bólint rá egyet, hiszen ezzel a közléssel nincsen miért vitatkoznia. Kezének könnyed mozdulatával akarja rávenni ellenfelét, hogy folytassa mondanivalóját. Majd szavakkal is erre kéri.

- Meglepetésként ért a meghívásod, hiszen megvan annak jópár hónapja is, hogy szót váltottunk.

Diamond bólint, majd gördülékenyebben folytatja.

- Sohasem gondoltam volna, hogy olyasmi történik, ami összeköti a klánjainkat – nehezek a szavak, és lassan gördülnek elő. Titokzatosnak hatnak, de ezzel elérik azt, hogy Willhelm érdeklődésének tüze nagyobb lánggal égjen.

- Mint biztosan tudod, néhány tagunk … – elhallgat, majd, amikor látja farkason, hogy ez a részlet már nem érdekli annyira, gyorsan lezárja – … már annyira sem él, mint mi.

~ Vajon hánnyal végeztél te, s a falkád tagjai? ~ futott át a vámpír fején a gondolat, de azon nyomban száműzte, hiszen most nem a bosszú vezérelte ide.

- A helyükre kellett keresnem olyanokat, akik pontosan beleillenek a klánba, és ha lehet, akkor tovább erősítik a vonalat, amelyet meghatároztak az ősök – legyint egyet, majd egészen rövidre fogja a mondandóját.

- Magam indultam a keresésre, amikor találkoztam azzal a nővel, akit csak Jade Na-Rhaen néven ismerhettek.

Lord Willhelm bólintással jelzi, hogy ismeri a nevet, de kétkedve vonja fel szemöldökét, mintha nem egészen értené, hogy ezért most miért kellett ide jönnie.

- A véletlen vezetett rá a kapcsolatra, ami a nő és Rashgaroth között van.

Lord Willhelm arcáról lemállott az eddigi érdektelen kifejezés, de ameddig a megfelelő kérdésen töprengett Diamond megelőzte a válasszal.

- A kezdetet nem tudom, de a nő ismeri a harcosod. Nem, ne mond ki. Nem csak a harcokból. Illetve nem csak innen. Ez a nő messzi vidékről érkezett, és ha jól értesültem róla, noha Rashgaroth korábban volt itt, ő sem élt mindig a kastélyotokban.

Willhelmnek már csak bólintania kell, de a vámpírvezér enélkül is nagyon jól tudná, hogy mi a helyzet. Elképedt arca mögött gondolatok és kérdések tolonganak, amelyeknek nem jut mind hely, hogy életre is kelhessenek.

- Rashgaroth sokkal erősebb, ha találkoztak volna, biztosan megöli.

Diamond már várta a kérdést, legalábbis a válasz gyorsaságából erre lehetett következtetni.

- Találkoztak, de nem ölték meg egymást. Igaz Meneth? –fordul hirtelen a kocsmáros felé, majd intett, hogy jöjjön közelebb.

A kocsmárosnak nem igazán fűlött a foga a találkozó alakulásához, de kénytelen kelletlen kijött a biztonságos pultja mögül, és kezét egy piszkosnak rémlő rongyba törölgetve az asztalukhoz ballagott. Szikár alakja magasodott a két klán mester fölé, amikor megszólalt.

- Igen. Valóban itt találkoztak. De nem mondanám, hogy megbeszélt találkozóra jöttek.

Egy pillanatra elvette tekintetét a két alakról, belebámult a tűzbe, és úgy ráncolta homlokát, mint akik próbálnak visszaemlékezni a részletekre. Hangja is elmosódottá vált, ahogy annak az estnek a részleteit a két férfi elé tárta.

- Hűvös este volt. Pontosan emlékszem erre, mert a csontjaim mindig megfájdulnak, ha szél kerekedik fel az erdő felől. Bevágta az ajtót az újabb rohama, amikor a farkas megérkezett. Rég nem láttam már, fáradtnak tűnt, de azért felismertem. Két nő is mellé ült, de egyikkel sem foglalkozott különösebben. – újfent elgondolkodott, majd bólintott is hozzá – Igen, határozottan fáradtnak rémlett. Csak forgatta a kezében a kupát is, amikor megint betért valaki a fogadómba. Olyan forgalomra nem is emlékszem az utóbbi évtizedekben, amilyen azon az estén volt, de az a lány… – elmosolyodott, láthatóvá téve foghíjas mosolyát – az a lány díszére vált volna bármely klánnak.

Elhallgatott, s csak most vette észre, hogy bár Diamond ismerte már a történetet, de ugyanúgy rátapadt tekintetével, mint Willhelm. Meneth büszkén húzta ki magát.

- Nem vette észre a farkast, sem senki mást. Először a pulthoz lépett, s csak azután nézett szét. Onnantól már nem volt megállása. Azt hittem a mozgása, és a szavai alapján, hogy egy azok közül, akik mindent megtesznek a harapásért, de tévedtem.

Megvonja a vállát.

- Együtt távoztak, és onnantól nem tudom, hogy mi történt.

Rövid ideig még áll az asztalnál, majd egy rövidke fejbiccentéssel távozik.

- Onnantól én tudom, hogy mi történt, illetve csak elmesélhetem, amit az egyik harcosom hallott, aki akkor még nem tudta, hogy ki a lány, de furcsa volt neki a páros.

Willhelm nyugodtnak rémlő mozdulattal fordul Diamond felé.

- Úgy beszélgettek, mint akik réges régen ismerik egymást…

A farkasvezér indulatosan csattant fel.

- Ha most valami légből kapott szerelmi történettel akarsz fárasztani, akkor inkább hagyjuk.

Diamond nem lepődött meg a másik fél indulatain. Maga is belegondolt már ebbe, nem is egyszer, magányos óráin. Szomorúan ingatta fejét.

- Valaha az is lehetett benne, de mostanra annál mélyebb lelki kapocsról van szó. Félek, meg sem érthetjük nélkülük. Jade harcolni akart Rashgarothal, és a szavaiból, amit a harcosom mondott el nekem, úgy vettem ki, hogy nem először került volna sorra ez közöttük. Rashgaroth volt, aki nem ezt találja a legjobb megoldásnak a viszonyuk rendezésésére.

Lord Willhelm tekintete ugyanazt a hitetlenkedést tükrözte, amelyet elvárt volna tőle bárki, aki ilyesmivel hozakodik elő. Vállai megroggyantak, és csak hosszú percek után nézett Diamondra.

- Nem tudom elhinni… – a szavak bizonyosságát azonban nem tükrözte a hang, amely hajlott a szívre, amely hinni akarta, amit mégsem tehetett meg. De az emlékei már fényes sugárként törték az utat. A küldetés, amely kudarcát Rashgaroth nem hogy nem tudta megmagyarázni, de nem is akarta. Willhelm akkor látta először szemében azt a dacot, amelyet addig sohasem, de azután egyre sűrűbben.

Nem tudott szembenézni Diamonddal. Ingerülten pattant fel a helyéről, s ehhez most semmi köze nem volt a kényelmetlen széknek. Lpteit döndültek a padlón, amely eresztékei meg-megnyikkantak a súlya alatt. A vámpírvezér élénken el tudta képzelni, hogy mit élhet át. Maga is hasonló módon rótt a a köröket, amikor megtudta. Nem is akasztotta meg sorstársa lpteit szavaival. Azok feleslegesek lettek volna, s csak tovább korbácsolják az amúgyis háborgó gondolatokat.

- Milyen mély a kapocs? – állt meg hirtelen Willhelm, s nézett Diamondra.

- Túl mély. Már nem szétválasztható.

- A pokolba! – szisszent fel a farkasok mestere.

Meneth nem értette egy ideje a társalgást, ezért magukra hagyta a feleket, s visszavonult a pult mögötti ajtón keresztül egy hátsóbb helyiségbe. Bezárta maga mögött az ajtót, s csak akor hajtotta fel a nehéz padlószőnyeg egyik sarkát, hogy hozzáférhessen az alatta megbúvó csapóajtóhoz. Nyeszlett alakja nem rejtett olyan erőt, mint amilyet hozzáképzeltek, s talán ezért zihált kissé, amikor végre kinyitotta az ajtót, és belebámult a sötétségbe. Mélyet sóhajtott, majd leemelt a falról egy fáklyát. Meggyújtotta, s annak imbolygó fényénél megkezdte útját a lépcsősoron keresztül.

~ Meneth tedd ezt, Meneth tedd azt! ~ dohogott magában folyamatosan, ahogy haladt lefelé. ~ Mindegyiknek halnia kellene már ~

Rashgaroth kótyagos fejjel indult tovább a folyosón. Fejében a Lord szavai visszhangot vertek, s sokáig nem csillapult hangjuk, mintha ezzel is csak őrjíteni akarnák a férfit.

~ Magadnak válaszol… magadnak válaszolj…válaszolj …válaszolj! ~

- Nem tudom a választ! – mennydörögte be hangja a folyosót, s aki a környéken volt a szolgák közül, az most ijedten rebbent szét. Kihaltabb és élettelenebb lett a kastély ezen szárnya, mint a siralomvölgy. De Rashgaroth nem bánta. Megállt az egyik ablakmélyedésnél, amelyet kétfelől súlyos rézből készült gyertyatartók kereteztek. Az ablakmélyedésbe húzódott, és nekidöntötte fejét az egyik falnak. A hűvös belopakodott a szívébe is. Érezte, hogy homlokából bekúszik a nyugalom a lelkébe, s birokra kell a nő emlékével, hogy elhalványítsa azt. Emlékei megfakultak, de a kék szemek tiszta színét sem csata, sem harc, sem nő ölelése nem tudta kitörölni a lelkéből. A lány egyszer s mindenkorra belevéste, és arról is gondoskodott, hogy csata közben még mélyebbre karcolja bele a férfi elmetornyának márványába. Idővel az emlék körül repedések keletkeztek, s ezen a helyen nem fért meg más emlék.

- Meg kell ölnöm… – jutott el a megoldásig, s ezzel a lendülettel indult neki a folyosónak, hogy azután a hatalmas, boltíves kapun keresztül távozzon a kastélyból.

[ korábban, Meneth kocsmája ]

Átlagos, külső városi kocsma volt a Meneth angyalához címzett hely. Maga Meneth szolgálta ki a vendégeket, és büszke volt arra, hogy az ő kocsmája esik arra a határvonalra, ahol a vámpírok felségterülete véget ért a városban, s megkezdődött a farkasemberekké. Mindenki tudta, hogy komoly hatalmas van, mert ebben a városban minden változott, csak Meneth kocsmja volt állandó. Senki sem tudta, hogy mióta nyitotta meg kapuit, de azt sem, hogy a tulajdonosa kicsoda, és honnan érkezett. Meneth sem tartotta számon az évtizedek lassú csörgedezését. Nem lett volna értelme. Viszont tudott volna mesélni a legnagyobb vezérek tárgyalásairól, amelyeket az ő kopott asztalainál folytattak le, s amelynek eredményeként hosszabb-rövidebb ideig béka honolt a kocsma környékén.

Bizony, Meneth kocsmája volt a határvonal, de egyben a semleges hely is, ahol összeülhettek tanácskozni, ha közös érdekük úgy kívánta. S noha ez nem történt meg túl sokszor, Meneth sohasem kellett bezárja a boltot.

Szálkás izomzata nyúlánkabbnak tűnik fekete köténye miatt, amely a bokáját verdesi. Ingjének színe meghatározhatatlan, de illik a kocsma füstösnek rémlő hátterébe.

Rövid ideig belebámul a pulttal szemben elhelyezett kandallóba, de a lángnyelvek tánca nem tartja sokéig fogva tekintetét. Homlokát összeráncolja. Ma egy különös vendégsereget vár, amelynek érkezése hamarostra tehető.

Végig sem kell gondolnia ezt, amikor megnyikordul az ajtó, és belép rajta egy erős testfelépítésű férfi. Meneth ismeri már, a Lords of the Blood klán egyik testőre. Bólint a kocsmáros felé, aki visszabólint neki, s az csak ezután tárja ki az ajtót, hogy beléphessen rajta mestere.

Lord Diamond nem a legerősebb klán mestere, de nem is erre törekszik. Mesélik róla, hogy igazságossága a legfőbb erénye. Meneth a maga részéről ehhez nem tesz hozzá semmit, de el sem vesz. Számára pusztán egy vendég, aki fizetni fog. Köpenye alatt nem látja, hogy mit rejteget, de ez nem is érdekli. Még nem akadt olyan merész alak, aki megtámadta volna a kocsmárost, aki talán már nem is fél.

- Üdvözöllek, Éjbenjáró! – köszönti a mestert, akinek arcán – mintha csak a kocsmáros szavainak hatása lenne – áthussan egy felső.

- Üdvözöllek, Örző! – köszönti pillanatnyi gondolkodás után, ugyanolyan szívélyes tónussal, ahogy az beljebb tessékelte. Tekintete kérdőn villan, de erre nem érkezik válasz. Meneth feleslegesnek tartja, hiszen jól látható, hogy ők érkeztek meg először.

Lord Diamond kényelmesen a kandallóhoz sétál. Tekintete feketére vált, ahogy a tűzbe néz, de azonnal vissza is nyeri zöldes színét, amikor felpillant onnan, s a testőreinek int fejével. Azok elhelyezkednek a hosszú asztal egyik végén elhelyezett kényelmes szék két oldalán, és látszólag nem figyelnek semmire.

Nem kell eltelnie sok időnek, ahhoz, hogy ismét nyikorogjon egyet jelzésként az ajtó. Az előbbi jelenet pontos mása ismétlődik meg. Belép az ajtón egy – a Diamond testőrénél nem kevésbé – daliás testőr, akinek már másfajta jelet ad a kocsmáros, de anélkül is észerevenné a három vendéget. Nyugtázásképpen bólint, és beengedi mesterét.

Lord Willhelm magabiztos léptei erőt, és rugalmasságot sejtetnek.

- Üdvözöllek, Farkasok fia! – fordul felé Meneth. S ezzel a maga részéről befejezettnek tekinti a társalgást.

- Üdvözöllek, Örző! – köszönön, Diamondhoz hasonlóan, a Transylvanian Hunger klán mestere, aki után az ajtót a második testőre csukja be.

Diamond feláll, hogy méltó módon üdvözölhesse ellenfelét, s egy pár emberi szívdobbanásra összekapcsolódik a két tekintete. Intelligencia, és erő sugárzik mindkettőből. Az idő tudná csak eldönteni, hogy mely stratégia kerül ki győztesen. De az idő sohasem dönt egyik fél javára sem. Mindkettejüket elemészti majd, s ez ellen biztosan nem tehetnek.

A mesterek helyet foglalnak az asztalnál, de egyiküknek sem akaródzik megmozdulni. Nem szokványos a találkozó. Még Meneth is érdeklődve tekint rájuk. Nem sűrűn fordul elő, hogy ekkora erők foglaljanak helyet a durván megmunkált, dából készült asztalánál, amely mellé öblös, tágas, de ugyanolyan póriasan egyszerű ülőalkalmatosságokat helyeztetett el, mint amilyen az asztal is.

A meggondolatlan csevegőt úgy tartják, hogy azért e knyelmetlenség, hogy minél gyorsabban távol tudja kocsmájától Meneth az ellenségeskedőket, de ezt a gondolatot ezeddig még senki sem erősítette meg. Igaz, cáfolni sem tudták.

A testőrök nyugalma rendíthetetlennek tetszett, de a páncélok árulkodhattak volna arról, hogy milyen izmok feszegetik őket.

Lord Willhelm törte meg a csendet.

- Fogadd szívélyes üdvözletem, Lord Diamond. Érdeklődve várom, hogy milyen, klánjainkat érintő problémáról akarsz velem beszélni.

Jadenak komoly erőfeszítésébe telt volna elrejteni sajátos lelkének nyomait a Védő elől, hát nem is tette. Nem ismerte a férfit közelebbről, de azt tudta róla, hogy Lord Diamond legbizalmasabb embere, s ennek megfelelően kezelte a helyzetet.

~ Veszélyesnek ítélheti meg a helyzetet, a Védőt adja kíséretül ~ kuncogott fel benne egy gondolat, amelyet a dac rögtön el is nyomott ~ Akkor majd teszek róla, hogy legyen dolga, s rászolgáljon a nevére ~

A lány hátat fordított a meredélynek, és eltűnt az egyik terebélyesebb fa mögött. Pár pillanattal később reccsent meg a lány eddigi őrhelyének közelében egy vastagabb ág. Nem a véletlen szülte a mozgást. Nagyon is tudatos lépés vezette a férfit arra a helyre. Nyugodt tartása jelezte, hogy ismeri a környéket, és akkor is magabiztosan mozogna itt, ha történetesen behunyt szemmel érkezett volna.

Frensis felnézett a holdra, s mély, torokhangon köszöntötte azt. Nem lett volna értelme a lányt követnie. Vele ellentétben ő ismerte azokat a csapásokat, amelyek egyenesen a kastélyhoz vitték

[ hetekkel korábban, Thunger kastély ]

Lord Willhelm még hosszú percekig nem szólalt meg. Nem tudta megérteni Rashgaroth viselkedését, és az minden eddigi ismeretének ellentmondott. Hallotta, hogy hogyan viselkedett Frensissel, és őszintén csodálkozott.

~ Lehet, hogy ez a nő nagyobb gondot fog okozni, mint gondoltuk? ~ töprengett, félhangosan maga elé mormolva a szavakat, amelyek ha el is jutottak a társáig, annak nem sokat mondhattak.

Végül Frensis felé fordult.

- Rashgaroth furcsán viselkedik mostanság. – közölte higgadtan, miközben azon gondolkodott, hogy a titok zsákjának száját mennyire nyissa meg a farkas előtt. Leült Frensissel szemközt, és gondterheltségét sem takargatta előle.

- A Lords of the Blood klánban feltűnt egy nő. Ismerik egymással a társunkkal nagyon régóta. Ellenfelek. – felsóhajtott – Tudod, nem élhet az egyik, amíg meg nem ölte a másikat

A sóhaj annak szólt, hogy sohasem fogja megérteni az ilyen hosszan elhúzódó indulatokat.

Frensis nem szólt egy szót sem, de tekintete kezdett zavarossá válni, ami jelezte, hogy gondolatok ezrei kergetik egymást, s ezek nem engedik, hogy a lélektükrének vize moccanatlan maradjon. Csak egy megfontolt bólintással jelezte, hogy várja a részleteket.

- Néhány hete találkoztak… – kezdett bele újra mondanivalójába Willhelm.

- Akkor a nő halott. Hol itt a gond? – csapott le azonnal a nyilvánvalóra Frensis.

A Thunger vezér megingatta a fejét, és ez a mozdulat arra késztette Frensist, hogy könyökén támaszkodva húzza feszesebbre hátát, és egyúttal kerüljön közelebb a vezérhez, mintha annak szavait nem értette volna jól.

- Nem halott? Rashgarothnál erősebb? – dobta a Lord elé reménykedve a következő lehetőséget, de erre is csak egy fejrázás volt a válasz.

Frensis visszahuppant a székbe, és lehunyta a szemét egy emberi szívdobbanással felérő időre. Amikor kinyitotta mesterének gondok barázdálta homlokát pillanatotta meg elsőre, de hamarosan társult ehhez fásultan mély hangja.

- Nem ölte meg a nőt. Aggasztó.

Majd mintha nem is ez lenne a legfontosabb momentuma a percnek, legyintett egyet.

- A nő ide készül. Még nem tudom, hogy mikor indul útnak, de ha ez megtörtént, akkor jelzem.

Frensis figyelme belefeszült a közöttük lévő távolságba. Érezte, hogy a következő közlés egy időre biztosan megváltoztatja az életét.

- Nem kezdő. Tud hatni a lelkekre, nem is akármilyen módon, s ezt sohasem szabad neked sem elfelejtened – elhallgat, és tekintetével magához szögezi Frensist – Azt akarom, hogy tartsd szemmel a nőt, attól a pillanattól kezdve, hogy belépett az erdőbe.

Frensisnek ugyan még lettek volna kérdései, de Willhelmre nézve, úgy látta jobbnak, ha elteszi őket egy alkalmasabb időpontra. Távozott a teremből, és otthagyta mesterét, aki lassan lehajtotta fejét karjaira.

Jade inkább megérezte, mintsem meglátta vagy meghallotta a környékén ólálkodó alakot. Lehunyt szeme segítette a többi érzékét, és a lány veleszületett képességét megsokszorozta, hogy evilági érzékeit képes volt háttérbe szorítva, a hatodiknak nevezettet használni. Nem tudta beazonosítani, de abban volt szinte teljes mértékben bizonyos, hogy nem farkas az, aki körötte ólálkodik. Először akkor figyelt fel a jelenlétére, amikor izgatottságának belső hangjai elhaltak, s belépett az erdőbe, arra a feladatra koncentrálva, hogy a lehető legkevesebb zajt csapa jusson előre olyan ösvényeken, amelyek vonulatát sohasem ismerte, s ahol bármely pillanatban beleütközhetett volna olyasvalakibe, aki keresztülhúzza számításait.

~ Tudtam, hogy nem bírod ki Lord Diamond ~ csóválta meg a fejét, de még nem tudta, hogy mosolyogjon-e vagy sírjon inkább. Valahol a lelke mélyén azt remélte, hogy a férfi a bizalmára hallgat, s nem küld utána senkit, hiszen nem lehetett biztos abban, hogy bárki követni tudja a lányt. Még nincsen olyan régen a klánban, hogy a láthatatlan kapocs, amely összekötötte őket, nála is kialakulhasson.

~ Ha nem a jeleimet követte, akkor viszont… ~ megijedt a gondolattól. Ha nem a könnyebb utat követte Diamond, akkor viszont az egyik legjobb vadászt kellett utána küldje. Jade közel sem ismerte a társait, hosszú percekbe telt, mire elméjében meglelte a választ a saját magának feltett kérdésre.

- A Védő – suttogta maga elé Jade, és fordult is meg hirtelen egy váratlanul felcsattanó hangra, amelyet azonban nem a leleplezett társa, hanem egy éjjeli vadászatról, zsákmánnyal visszatérő bagoly okozott. Hosszan nézett szembe a lánnyal, majd barátságosan megforgatta a fejét a nyakán, s ezt követte lassan a teste is, hogy eltűnjön a hatalmas fában, amely lakhelyéül szolgálhatott.

A lány megrázta magát. Ha a Védő követi, akkor úgysem sokat tehet, sokkal jobb tehát, ha az eredeti tervével foglalkozik. Tekintetét visszafordította az éj leplével burkolózó völgy felé, amelynek egy részét fedte csupán sűrű erdő. Ha nagyon figyelt volna, akkor talán elhallatszik hozzá, a hideg, és rendkívül gyors vizű hegyi patak csobogása, ám nem az érdekelte a leginkább. Tekintete a kastély sarkát kereste, aminek elképzelései – és az összeszedegetett nyomok alapján – éppen az erdő sarkánál kellett lennie. A természet a lány ellen játszott, amikor a sötét mellett, amely a lány számára nem jelentett akadályt, újabb ászt vetett be a küzdelembe a köd képében. Jade felsóhajtott.

Annyira lefoglalták a gondolatai, hogy nem érezte meg az erőben tartózkodó harmadik alakot. Ha figyelt volna, megcsapja a másik felől áradó ellentétes értelem és érzelem keveréke. Hideg és kiszámított mozgások repítették előre a farkast, aki éppen akkor érkezett az erdőbe, amikor a lány, és néhány lépéssel a Védő előtt. Ismerte a környéket, és annak minden jelét, így nem kellett rövidre fognia a láthatatlan kötelet, amely közte és a préda között feszült meg. Ám egyelőre nem támadhatott. Parancsa volt.

[ Néhány héttel korábban, Thunger kastély ]

Lord Willhelm erős volt, és ez az erő segítette hozzá, hogy a legvadabb farkasokat egy csapattá kovácsolja. Szívós erejét nap, mint nap latba vetette a csapathoz nem szokott fenevadnak is becézhető társai ellen, s szavait ugyanúgy ostorként használta, hogy a vámpírvezér. Ám ez az ostor most pihent.

Fáradt volt, de a belépő érkezésekor kihúzta magát.

- Rashgaroth, üdvözöllek.

Ám a másik férfi csak egy mogorva tekintettel viszonozta a barátságos köszöntést, majd belevetette magát a legközelebbi székbe. Tekintete merengő volt, de figyelme Willhelmre tapadt, aki eltekintett attól, hogy mélyebb értelmet keressen a társa viselkedésében.

- Hiba volt életben hagynom – szólalt meg Rashgaroth, némaságra késztetve ezzel a vezérét. Az még egy ideig várta, hogy a férfi folytassa, de amikor nem jött több hang, megkerülte az asztalt, amely így közéjük állt, és megtámaszkodott azon, éppen Rashgaroth-al szemben.

- Hiba. De nem végzetes.

Elgondolkodva nézegette egyik legjobb vadászukat. Szembogara lassan nyelte el íriszét, s váltott komorabbra, amelyhez hangja kis késéssel igazodott.

- A kérdés azonban az, hogy miért tetted – ám mielőtt beszélgetőtársa magyarázatot adhatott volna a feltett kérdésre, leintette – Ne, ne nekem adj magyarázatot, hanem magadnak.

S ezzel egy legyintéssel jelezte, hogy befejezte a beszélgetést. Rashgaroth gúnyosan biccentett, féloldalas, mosolya hideg kegyetlenséggel rezdült meg, amikor távozott a kastély legnagyobb terméből, s az ajtóban nekiütközött valakinek.

- Frensis – szűrte fogai között, a gyűlölettel telt szavakat.

Frensis csak bólintott, mintha megérezte volna, hogy társának most nem vele akadt morrannivalója. Farkasszemet nézve telt el a következő pillanat, de azután csak a tekintetek feszülhettek egymásnak, az izmoknak kimenőt adva. Rashgaroth távozott, Frensis pedig rövid tűnődés után belépett a terembe.

- Hivattál. – szólalt meg a mesternek kijáró, de bajtársias tisztelettel.

Willhelm, mintha csak most ocsúdott volna egy mély álomból, lassan szólalt meg.

Igen. Igen, hivattalak Frensis. Egy feladatom lenne számodra…

Jade még sohasem volt ilyen óvatos. Minden érzéke a körötte lévő árnyakra tapadt, hogy abban a pillanatban védhesse magát, amint valami mozdulni látszik. Rég megtanulta, hogy a levelek súrlódásától hogyan különböztesse meg a léptek avaron csusszanó zajait, de ezen a vidéken minden más volt. Félelmetesnek tűntek a halovány hold által keltett képek, de a lány úgy gondolta, hogy sokkal félelmetesebbre festi saját félsze ezeket. Az erdő ritkulni tetszett, ahogy haladt előre, s hamarosan teljes nagyságában feltűnt előtte a hold hatalmas sarlója, amely vészjóslóan közelinek tetszett a szirtről, amelyre kilépett. Arcát megfürdette a holdfény, s ezüstös színűvé alakította sápadtságát. Szemei szinte világítottak, ahogy az alant elterülő sötétséget vizsgálta. Tudta, hogy ott kell lennie a kastélynak valahol, s azt is tudta, hogy meg fogja találni az oda vezető utat. Derekát belefeszítette a hirtelen feltámadó szélbe, s ingjének szárai szárnyakként csapkodtak körötte, ahogy kezeit lassan felemelve köszöntötte az éjszaka Hercegét, akitől vadászatához segítséget remélt.

[ Hetekkel korábban, LOTB kastély ]

Jade idegesen rótta a végtelen köröket Lord Diamondra várakozva, s amikor belépett a férfi a terembe, csaknem nekiugrott hirtelen felindulásában. Végül a megindított, de be nem fejezett mozdulatból, mindössze egy ideges szemvillanás maradt. Ám a mozdulatot, amellyel nekilendült, már nem lehetett meg nem történtté tenni.

Lord Diamond szeme haragosan villant.

~ Vajon mikorra mondhatom el, hogy megszelídítettem ezt a nőstényt? ~ de okosabb volt annál, hogy ezt a kérdést hangosan is feltegye, esetleg egyenesen a lánynak címezve.

Ha jobban belegondolt, akkor rájött, hogy éppen a vadságát kedvelte, s amikor először látta vadászni, akkor határozta el, hogy inkább a harcosának akarja tudni, mintsem az ellenfelének, s legfőképpen nem az ellenségének.

- Kértelek, sokszor, hogy fegyelmezd magad – csattant a hangja, mint az ostor, de most nem érte el a kívánt hatást. A lány szemében továbbra is indulatos láng lobogott. Teste minden izma ugrásra készen várakozott.

Diamond kényelembe helyezte magát az egyik öblös fotelben. Tekintete mindvégig a lányt pásztázta, és nem eresztette egyetlen pillanatra sem. Jade mégis lassan csillapodott le, és a vadállat felmorrant benne, mélyen, de a lány számára élesebben hangzott egy halálsikolynál. Megroggyant a válla, és elfordult a férfitól, így annak hangja elhalkult.

- Ne menj oda… kérlek. Csak az egyiküket ismered. – szegezte a lánynak azonnal a kérést, ahogy tőle megszokhatták, kertelés nélkül, őszintén és egyenesen.

Jade vállának rezzenése jelezte, hogy bár Diamond nem ejtett ki neveket, de bizonyos abban, hogy tudja, mire készül. Nem bírta ki.

- Honnan tudod? – ám még nem fordult meg. Hangjába kétkedés vegyült, mintha még szüksége lenne arra, hogy kiejtve is meghallja a szavakat.

- Rashgarothot? - adta meg a férfi a lánynak, amire szüksége volt, s már nem kapott időt arra, hogy a szájzugában megjelenő, diadalittas mosolyt eltüntesse, mert Jade nézett vele egészen közelről farkasszemet, s ismételte meg a kérdést, olyan hangsúllyal, mintha az előbbi viszonylagos nyugalma sohasem lett volna.

- Honnan tudod?

Diamond hátradőlt a fotelben. Hosszan nézte a lányt, és elképzelte, hogy mennyire nagy harcos lehetne belőle, ha legyőzne az indulatait, amelyek vulkánhoz hasonló intenzitással törnek elő belőle, s pusztítanak el maguk körül mindent, aminek a józan észhez van köze.

- Gondolod, hogy úgy hívtalak a kastélyba, hogy nem tudtam ki vagy, honnan jöttél, és mi van a múltadban? – megrázza a fejét, mintha olyasmit hallott volna, amit maga is alig hisz. Majd ugyanolyan higgadtan folytatta. – Már akkor tudtam Rashgarothról, amikor te még nem sejtetted, hogy itt él.

Jade megsemmisülten rogy le Diamonddal szemben. Lehunyja szemét, s csak annak rejtekéből meri megkérdezni a legfontosabbat.

- Olyan erős, amilyennek mondják?

Ha élne, szívének bordaketrece iszonyatos dörömbölésbe kezdene, most csak elmetornyának hideg falai verhetik vissza gondolatainak rémült sikoltásait. Nem láthatja, ahogy Diamond megvonja a vállait, de érzi, hogy kínosan hosszúra nyúlik a csend, amely közéjük telepszik.

- Magam sohasem küzdöttem meg vele, de vannak társaink, akik magukon viselik a harc nyomait.

A lány kinyitja a szemét, hiszen ez a hang más. Ebbe a féltés csendül bele, s ehhez nem volt ideje hozzászokni. Tekintete kérdő, s nem is késik sokat a válasz.

- Csak annyira ismerlek, amelyre néhány hét alatt lehetőségem volt, de remélem, hogy nem a halálba mész…

Az idegen, akinek mozdulatait a világon mindenkiénél jobban ismerte, csaknem hangtalan léptekkel követte Jade-t. De lehet, hogy csak a lány gondolta hangtalannak a lépteit. Magának bevallotta már, hogy fél a férfitól, s most, ahogy a fogadó előtt állnak egymással szemben, biztosa abban, hogy a férfi is tudja ezt.
- Rég vártad ezt Jade – szólal meg a férfi, és a lány összerezzen, biztos jelenként annak, hogy korántsem olyan magabiztos, mint azt mutatni akarja. Csak bólintani van ereje, bár szívesebben mutatna valami erősebbet, de csak jellemét téphetné ki magából, hogy tenyerén a férfi felé tartsa, arra kérve, hogy abból ítélje meg őt, s ne az előbbi megremegéséből.

- Te talán nem? – kérdezett rá arra a pontra, amely nem volt tisztán kivehető a farkas kijelentéséből. De amaz csak megrántotta a vállát, s jó néhány szívdobbanással megváratta a lányt a válasszal.

- Nem biztos, hogy bármelyikünk halála megoldja a kérdést – morran fel azon a hangon, amely a lányt rémálmaiban kísérti – De, ha annyira akarod, akkor véget vethetünk ennek. Akár itt és most. Rajtad múlik.
Jade válla megroggyant. Végre meghallotta a hirtelen beálló csendben a város zajait. A kocsma a település szélén volt, de idáig elhallatszott egy mulatság orgiája, s a közelben lévő istállóban álló jószágok társalgása. Valahol messzebb egy bagoly huhogta bele az éjszakába panaszát, s egy másik felelt rá csaknem ugyanolyan keservvel. Érzi a csatornarendszer bűzterhes lehelletét, bár az éjszaka hidege elveszi annak igazi élét.
Elfordult, mert nem bírta tovább állni a farkas tekintetét. Megtehette. Biztos volt abban, hogy a férfi nem ölné meg orvul támadva, s megvárja, ameddig egy valódi küzdelemben haraphatja át a torkát. Ez a helyzet azonban időt adott a lánynak, hogy elgondolkodjon. Elmetornyában kitágult az idő, s szerkezetének egységét feladva, hagyta, hogy a lány elmerengjen a részleteken, amennyire csak kellett. Annyira lefoglalta a minden áron ölni akarás, hogy semmi más nem tudott behatolni gondolatai közé. Lassan fordult vissza. Tekintete zavarosnak tűnhetett, mintha csak a gondolatainak tükröződése lenne. Elrévedő volt, és nem figyelt a külvilágra, csak mint valami árnyékképet vette tudomásul a farkas jelenlétét. Nem bírt jelentéssel sem a környezet, sem az idő. Végtelen volt a harc, amely szétdúlta lelkét, és végtelen a harc, amelyet saját magával vívott. Egy ideje gyanítani kezdte, hogy a férfiban látja azt, ami ellen önagában küzd, de sokkal könnyebb lenne leszámolni gondolatainak rossz hajtásaival, ha az életben is meghalni azok kivetített képe. Öngyilkos küzdelemnek ígérkezett, hisz a farkas sokkal erősebb volt nála. Testi erejük is a férfi felé billent. A lány megint megremegett. S nagyon lassan jött el az a pillanat, amikor felemelte a fejét, hogy tekintete megkeresse a másikét.
- Igazad van – koppantak előtte a súlyosan kiejtett szavak. Hangjából tovatűnt a magabiztosság, de szemében egy új fény éledt – Nem itt, és nem most kell ezt befejeznünk.
Egy árnyalatnyi értetlenkedés mintha átsuhant volna a farkas arcán, de rögtön utána ott volt, mintegy válaszként, a féloldalas mosoly, amellyel nyugtázta a lány döntését. Mindkettejük túl volt a halálon, s mint az örök éjszaka gyermekei elég időt kaptak ahhoz, hogy minden harcot megvívjanak mind egymással, mind saját magukkal.
Kezei megpihentek a tőrökön, amelyek a gyilkosság harmóniáját, és összetettségét hirdették egymásba olvadó, de mégis különválasztható formájukkal. Megnyugtatta az acél hidege, erőt csepegtetett a lány szívébe, s ez az erő elegendő volt ahhoz, hogy megforduljon. Csak jó néhány lépés után fordult meg, hogy az utca halovány fáklyafényénél megnézze az ellenfelet. Maga elé suttogott, de a férfi is hallhatta.
- Még látjuk egymást, Rashgaroth…

Jade elméje kitágult, és végtelenné tette a következő pillanatot. Eltűnt a kocsma, és egy rövid időre a férfi is, akit végre megtalált. Élesen őrizte az első találkozás képeit. Emlékei a hosszú élet terheit nem bírva itt-ott megfakultak már, de néhány részlet, mint a kárpit nap elől eltakart darabja, megőrizte állapotát, élességét, és néhol fájdalmasságát is. Máig csontjaiba hatol a jeges félelem lándzsája, amikor az első sérülésre gondol, amellyel a férfi megsebezte. Akkor érezte a halálos csók után először azt, hogy halhatatlan léte veszélybe került. Ajka a fájdalom ellenére mosolyra húzódott, de a gonoszság istenei nem engedték közel magukhoz a lányt, mint addig is sokszor, visszataszították.
Óvatosan vette elő az emléket, amely megborzongatta, de valahogy élvezettel veszett el benne, mint mindig. Emlékezett a helyre, ahol megismerkedtek.

~Nyavaja ezekbe a kis gyűjtögetőkbe~ mordult fel, majd a lábával odébb görgette a nyomorult, halálra marcangolt koldus testét. Kicsi volt és szánalmasan véres. Feje rendellenes szögben állt a testéhez képest, csaknem teljes egészében letépve.
Körötte ragacsossá tett mindent a vér. Jade lehajolt. Ujjait lágyan végigsimította egy vértócsán, amely felszínén éppen csak bőrözni kezdett a vér.
~Még nem lehet messze. Csak nyugodtan!~
A tőr érintése nyugtató hideget csempészett vérébe. Hanyag mozdulattal törölte a nadrágjába a kezéről a vért, közben undorodó hangot hallatott.
…mert védelmezőnek kell lennünk… perszeeee, mert a sok maszlag semmire sem képes egyedül…
Hangja suttogásnyi volt. De üvölteni szeretett volna. Szétszaggatni valamit, ha kell akkor a saját fogaival. Térdeit enyhén megroggyantva közeledett a fordulóhoz, amelyről sohasem tudhatta, hogy vajon mit rejt. Szemei különös látással segítették előre, s ahogy most visszanézett a gnóm élettelen kupaca felé, ez a látás enyhe, nagyon enyhe és illanó életet jelzett.
Hirtelen fordult neki a fordulónak bal felé, kezébe villant egyet a tőr, s ezzel előremutatva fordult meg jobb irányba is.
…kötelesség… példamutatás… -nemtetszését egy horkantással adta a csatorna és az ijedten szaladgáló patkányok tudtára.
Elege volt az egészből. Gyűlölte ezt a helyet és saját magát is, amiért nem toporzékolta ki magát annak a közelében, akivel az egész ámokfutás kezdődött. Övébe tette a fegyvert és megtette most. Vadult dühvel csapkodott jobbra és balra, közben ajkáról artikulálatlan üvöltések szakadtak fel. Szóba került ott a kastély és a kastélyban tartózkodók felmenő ágainak főként női tagjai, s azokkal kapcsolatos jókívánságok, de nem kímélte a férfiakat sem.
Lassan csillapodott a dühe. Amikor már nem rugdosta, sem ököllel nem verte a nyálkát a falakon, lassan körbenézett.
Kifulladtan lélegzett, de elmosolyodott. Leszidta magát, néma ajkakkal, majd újra a kezébe pattantak a tőrök. Halk léptekkel szelte az utat, s nem számolta a lépteket, melyeket maga mögött hagyott, legfeljebb a fordulókat. Ám egy idő után mégis úgy érezte, hogy csak körbe-körbe jár.
Megállt hallgatózni. Hallott csöpögést, csorgást, halk zubogást, és mindent, ami a nedvességgel csak együtt járhat, ám léptek neszezése csak akkor hatolt el a füléig, amikor már egészen a közelében volt.
Hajfonata élesen szelte a levegőt, ahogy megfordult, és erejét egyetlen rikoltásba összpontosítva rúgta magát előre a levegőben. Tőrei két kezében a markába szorultak. A hangjával együtt érkezett meg valami élőbe, amely azonban elmozdult, olyan gyorsasággal, hogy a csatában kitágult elméje sem volt képes követni, de abban egészen bizonyos volt, hogy ez most nem egy egyszerű ellenség.
-Ki vagy? –hallotta saját, ziháló hangját, és megemelkedett, kissé ugyan húzva a rúgásra előreküldött lábát, amely a vele szemben állót ugyan eltalálta, de a mögötte lévő falat is.
Jobb keze elől volt, benne a fegyver, hidegséget sugárzott a szemének. Baljában is fegyver lapult, ugyanolyan pózban. S vele szemben egy magas alak. Alkatra nem sokkal szélesebb, de a válla azt sejtette, hogy egy férfi. Szeme lassan szokott hozzá a félhomályhoz, amely ezen a területen uralkodott, s melyet észre sem vett eddig. Ebben a fényviszonyban tűnt fel neki a vele szemben álló különlegessége. Loboncos sörénye. Jade nem eresztette a fegyvereket, de a kérdést megismételte.
-Ki vagy? –hangja erős volt, és magabiztosságot sugárzó. Bántotta az a félmosoly, amely a férfi szájzugában jelent meg.
-És Te ki vagy? –süvöltött bele a beálló csendbe a hang. Annyira erős és tiszteletet parancsoló volt, hogy Jade mint megszeppent kislány azonnal felelt rá.
-Jade Na-Rhaen, a kastély őre. – mire a férfi felnevetett, és lelke mélyén felmordult a farkas.

A lány visszatért a jelenbe.Hirtelen változott meg a világ, és zsugordott össze a tér. Zavarta a szagok egyvelege, és már mindenki más is. Vére szédítő iramban zúdult alá, hogy parancsoljon neki. Jade nem állt ellen az érzésnek…