…újra találkoznak

[ LOTB kastély, Frensis ]

 Frensis ugyanazon az úton távozott, ahol nem sokkal előtte Rashgaroth. A gondolataiba mélyedt, ahogy társa is. Nem értette az egészet, és nem is nagyon tudta összefüggővé tenni a darabokat. Egyszerűen nem akartak összeállni a fejében. Egyre lehangoltabban haladt előre a folyosón. Nem figyelt senkire, csak rótta a lépcsőket, ameddig felért a lakosztályába. Becsukta maga mögött az ajtót, és nekidőlt. Most merte először kifújni rendesen az elhasználódott levegőt.

~ Mi történt Rashgarothal? ~ töprengett magában miközben lehámozta a köpenyét, és ledobta az ajtó mellé. Ezt követte az ingje, amely korábban talán még makulátlan volt, most azonban hatalmas foltban díszelgett rajta valaminek a vére.

Messze elkerülte az ágyat, és helyette inkább az ablakhoz lépett, amelynek hatalmas tábláit neki-neki ütötte a szél a falnak. Egy ideig hallgatta a zaklatott zenéjüket, majd két határozott mozdulattal berántotta és rögzítette őket. Onnantól a zakatolás panaszos nyögésekké alakult, de ez már nem zavarta annyira.

Magányosan élt a kastélynak ezen szárnyában. Messze tőle volt az első lélegző lény. Maga választotta ezt, de az utóbbi időben szívesen vette volna, ha átcsörtethet valakihez, akinek a jelenléte is elég ahhoz, hogy érezze ismét él. Most azonban öröm volt ez a nyugalom, mert a belsejében a pokol tüze égett.

~ Rashgaroth és egy nő? ~ megrázta a fejét, mint akinek a fülébe víz került. Nem mintha nem tartotta volna elképzelhetetlennek, de azt már kevésbé vette be a gyomra, hogy egy vámpír legyen a kiválasztott.

- Elárulhattál volna többet is, Mester – ejtette ki gúnyosan a szavakat, és a teremben lezajlott beszélgetés óta most először gondolt bele abba, hogy mire is kérte a mestere.

Leült az ágy szélére, és lerúgta és nekifogott, hogy lehúzza a csizmáit. Ezenközben semmi sem gátolta meg abban, hogy eszmefuttatásokat végezzen. Nem ismeri a nőt, nem ismeri a képességeit, ahhoz, hogy ezekkel tisztában legyen, utána kell járnia a dolgoknak, méghozzá a lehető leghamarabb.

- Lords of the Blood – suttogta maga elé. Ismerte a vezérüket személyesen is, s jó néhányszor akadt össze a klán többi tagjával is bolyongásaik során, de arra nem emlékezett, hogy látott volna közöttük nőt is, legalábbis ebben nem volt bizonyos. Abban viszont teljesen, hogy beszélnie kellene a társával erről. Mire idáig jutott sikeresen megvált a csizmáitól is, és haragosan a sarokba vágta őket, ugyanis eszébe jutott, hogy ha beszélhetne erről a küldetésről bárkinek, akkor a Lord nem egyenként hivatta volna őket magához.

Közben egy terv bontakozott ki a fejében, amely mosolyra késztette, s ahogy beleélte magát úgy váltott a mosoly harsány nevetésre…

 

Jade óvatos léptekkel haladt előre. Egy ideje nem érezte, hogy bárki követné, de ebben nem lehetett teljesen bizonyos. Ha sejtései nem csalnak, akkor akik követik, azok sokkal jobban ismerik a környéket. Különösen az egyik, aki az ellenfele, ha nem is a legnagyobb.

Egy idő után azonban kénytelen volt megállni. Ha az ösvényt vagy inkább vadcsapást követné továbbra is, akkor meglehetősen eltérne az eredeti irányától, ha viszont letér az erdőbe, és homlokegyenest a kastély felé tart, nem tudhatja, hogy meddig tart az útja, és nem-e a leglényegesebb állomás előtt fogy el az ereje. Homlokráncolva fontolgatta a lehetőségeket, ám végül is a rövidebb, de nehezebb út mellett döntött.

Csörtetését igyekezett a lehető leghalkabbra vonni, de amint belemélyedt a gondolataiba megszűnt a koncentráció, és inkább hasonlított a menetelése vadmalac csordához, mint egy kecses nő lépteihez.

~ A pokolba! ~ durrogott magában, amikor megállt. Saját félelme zubogott a füleiben, s néha teljesen megsüketítette. Ismerte a Thunger erejét, és abban is bizonyos volt, hogy egyetlen tagjuk is képes volna arra, hogy jó hosszú időre megdermessze, nem kellene ahhoz, kettő belőlük. Jade félt. Magának már bevallotta. Félt, de belsőjét annyira áthatotta a mélyről jövő gyűlölet, hogy már nem is tudta, hogy ki irányítja a lépteit.

Ez a gondolat megakasztotta.

Azt már megszokta, hogy a benne élő fenevad néha teret követelt magának, s olyankor elvesztette a kapcsolatot pár órára vagy rosszabb esetben pár napra a külvilággal. Ez azonban más volt. Olyan volt, mint egy kapocs, amely megköttetett, és nem tud szabadulni tőle, akkor sem, ha akarna. Egy kapocs, amely furcsa módon átvette élete irányítását, s ha korábban tudott is róla, nem törődött vele, most pedig ő irányít.

~ Vajon magamtól is ennyire gyűlölném? ~ tette fel a kérdést magának, de ha végiggondolta életét, akkor annyit tudott csak, hogy irtotta a farkasokat, ha tehette, de sohasem érzett semmit. A halál velejárója volt életének, amelyhez az első harapás óta hozzászokott. Nem egészen ugyan, de egyre kevesebb lelki fájdalmat okozott az, ha egy halandót kellett megölnie, az pedig még kevesebbet, ha farkas vér szennyezte kezét. Ám, amit a férfi iránt érzett, teljesen más volt. Nyugtalansággal töltötte el, de egyben azonnali mozgásra késztette. Úgy tolta el magát a fától, amelynek nekidőlt, mintha az élete múlna ezen az egyetlen pillanatnyi késlekedésen. Friss erővel eltelten szökkent előre, és meggyorsította lépteit. Hamarosan már úgy haladt előre, hogy minden kiszögellést előre kiszámított, és meglehetősen furcsa bucskázó, akrobatikus ugrásokkal közeledett a célja felé. Nem érintette a talajt, csak ha el kellett rugaszkodnia. A megszállottság és a vámpírlét ereje együttesen repítette előre.

Őrülete nem tartott sokáig, mert ritkulni kezdtek a kiszögelések, és az egyik ugrása célt tévesztett, amikor letört súlya alatt egy ág. Bal vállán át hemperedett tovább, de beletelt egy kis időbe, ameddig meg tudott állni, s akkor is segített neki egy nagyra nőtt szikladarab. Jade lassú ütemben ugyan, de nekidöccent, s az nem simogatta viszont. A lány szédelegve állt fel, és beletelt néhány szemvillanásnyi időbe, ameddig megállapította, hogy honnan jött és merre kell tovább mennie.

Léptei megcsendesedtek, majd le is dermedt, mert az övéhez hasonló csoszogást hallott, éppen abból az irányból amerre tartott. Ijedtében arra se volt ideje, hogy elbújjon. Gondolatai veszettül forogtak.
~ Utolértek volna? ~ tette fel magának a kérdést, de a válaszra már nem maradt ideje, mert akkor kibukkant jó néhány méterre tőle egy alak az ágak takarásából.
A lány ajkait rémült suttogás késztette szólásra.
- Rashgaroth…