…Meneth színre lép

Lord Diamond nem válaszolt. Néhány pillanattal később halk szavakkal szólt a testőreihez, mire azok bólintottak, és távoztak a kocsma hátsó helyiségébe. Lord Willhelm enyhén felhúzta a szemöldökét, de ugyanúgy tett. Minden megbeszélés nélkül értették egymást, akkor is, amikor fegyvereiket az asztalra tették.

A vámpír elmosolyodott, amelyre a farkas vigyora volt a válasz. Ismerték egymást, személyesen és mások történetein keresztül is. Mind a ketten eléggé idősek és tapasztaltak voltak ahhoz, hogy tudják, vannak pillanatok, amikor a fegyvereknek hallgatniuk kell, és csak az ész és az acél hideg logika kaphat helyet. Ez egy olyan pillanat volt. Mindketten tudták. Egyszerre mozdultak, és léptek közelebb egymáshoz. Összevillant a két sokat látott szempár, majd leültek egymással szemben, de sokkal közelebb. Diamond szólalt meg először.

 

- Rég volt, mikor utoljára láthattalak… – Willhelm csak bólint rá egyet, hiszen ezzel a közléssel nincsen miért vitatkoznia. Kezének könnyed mozdulatával akarja rávenni ellenfelét, hogy folytassa mondanivalóját. Majd szavakkal is erre kéri.

- Meglepetésként ért a meghívásod, hiszen megvan annak jópár hónapja is, hogy szót váltottunk.

Diamond bólint, majd gördülékenyebben folytatja.

- Sohasem gondoltam volna, hogy olyasmi történik, ami összeköti a klánjainkat – nehezek a szavak, és lassan gördülnek elő. Titokzatosnak hatnak, de ezzel elérik azt, hogy Willhelm érdeklődésének tüze nagyobb lánggal égjen.

- Mint biztosan tudod, néhány tagunk … – elhallgat, majd, amikor látja farkason, hogy ez a részlet már nem érdekli annyira, gyorsan lezárja – … már annyira sem él, mint mi.

~ Vajon hánnyal végeztél te, s a falkád tagjai? ~ futott át a vámpír fején a gondolat, de azon nyomban száműzte, hiszen most nem a bosszú vezérelte ide.

- A helyükre kellett keresnem olyanokat, akik pontosan beleillenek a klánba, és ha lehet, akkor tovább erősítik a vonalat, amelyet meghatároztak az ősök – legyint egyet, majd egészen rövidre fogja a mondandóját.

- Magam indultam a keresésre, amikor találkoztam azzal a nővel, akit csak Jade Na-Rhaen néven ismerhettek.

Lord Willhelm bólintással jelzi, hogy ismeri a nevet, de kétkedve vonja fel szemöldökét, mintha nem egészen értené, hogy ezért most miért kellett ide jönnie.

- A véletlen vezetett rá a kapcsolatra, ami a nő és Rashgaroth között van.

Lord Willhelm arcáról lemállott az eddigi érdektelen kifejezés, de ameddig a megfelelő kérdésen töprengett Diamond megelőzte a válasszal.

- A kezdetet nem tudom, de a nő ismeri a harcosod. Nem, ne mond ki. Nem csak a harcokból. Illetve nem csak innen. Ez a nő messzi vidékről érkezett, és ha jól értesültem róla, noha Rashgaroth korábban volt itt, ő sem élt mindig a kastélyotokban.

Willhelmnek már csak bólintania kell, de a vámpírvezér enélkül is nagyon jól tudná, hogy mi a helyzet. Elképedt arca mögött gondolatok és kérdések tolonganak, amelyeknek nem jut mind hely, hogy életre is kelhessenek.

- Rashgaroth sokkal erősebb, ha találkoztak volna, biztosan megöli.

Diamond már várta a kérdést, legalábbis a válasz gyorsaságából erre lehetett következtetni.

- Találkoztak, de nem ölték meg egymást. Igaz Meneth? –fordul hirtelen a kocsmáros felé, majd intett, hogy jöjjön közelebb.

A kocsmárosnak nem igazán fűlött a foga a találkozó alakulásához, de kénytelen kelletlen kijött a biztonságos pultja mögül, és kezét egy piszkosnak rémlő rongyba törölgetve az asztalukhoz ballagott. Szikár alakja magasodott a két klán mester fölé, amikor megszólalt.

- Igen. Valóban itt találkoztak. De nem mondanám, hogy megbeszélt találkozóra jöttek.

Egy pillanatra elvette tekintetét a két alakról, belebámult a tűzbe, és úgy ráncolta homlokát, mint akik próbálnak visszaemlékezni a részletekre. Hangja is elmosódottá vált, ahogy annak az estnek a részleteit a két férfi elé tárta.

- Hűvös este volt. Pontosan emlékszem erre, mert a csontjaim mindig megfájdulnak, ha szél kerekedik fel az erdő felől. Bevágta az ajtót az újabb rohama, amikor a farkas megérkezett. Rég nem láttam már, fáradtnak tűnt, de azért felismertem. Két nő is mellé ült, de egyikkel sem foglalkozott különösebben. – újfent elgondolkodott, majd bólintott is hozzá – Igen, határozottan fáradtnak rémlett. Csak forgatta a kezében a kupát is, amikor megint betért valaki a fogadómba. Olyan forgalomra nem is emlékszem az utóbbi évtizedekben, amilyen azon az estén volt, de az a lány… – elmosolyodott, láthatóvá téve foghíjas mosolyát – az a lány díszére vált volna bármely klánnak.

Elhallgatott, s csak most vette észre, hogy bár Diamond ismerte már a történetet, de ugyanúgy rátapadt tekintetével, mint Willhelm. Meneth büszkén húzta ki magát.

- Nem vette észre a farkast, sem senki mást. Először a pulthoz lépett, s csak azután nézett szét. Onnantól már nem volt megállása. Azt hittem a mozgása, és a szavai alapján, hogy egy azok közül, akik mindent megtesznek a harapásért, de tévedtem.

Megvonja a vállát.

- Együtt távoztak, és onnantól nem tudom, hogy mi történt.

Rövid ideig még áll az asztalnál, majd egy rövidke fejbiccentéssel távozik.

- Onnantól én tudom, hogy mi történt, illetve csak elmesélhetem, amit az egyik harcosom hallott, aki akkor még nem tudta, hogy ki a lány, de furcsa volt neki a páros.

Willhelm nyugodtnak rémlő mozdulattal fordul Diamond felé.

- Úgy beszélgettek, mint akik réges régen ismerik egymást…

A farkasvezér indulatosan csattant fel.

- Ha most valami légből kapott szerelmi történettel akarsz fárasztani, akkor inkább hagyjuk.

Diamond nem lepődött meg a másik fél indulatain. Maga is belegondolt már ebbe, nem is egyszer, magányos óráin. Szomorúan ingatta fejét.

- Valaha az is lehetett benne, de mostanra annál mélyebb lelki kapocsról van szó. Félek, meg sem érthetjük nélkülük. Jade harcolni akart Rashgarothal, és a szavaiból, amit a harcosom mondott el nekem, úgy vettem ki, hogy nem először került volna sorra ez közöttük. Rashgaroth volt, aki nem ezt találja a legjobb megoldásnak a viszonyuk rendezésésére.

Lord Willhelm tekintete ugyanazt a hitetlenkedést tükrözte, amelyet elvárt volna tőle bárki, aki ilyesmivel hozakodik elő. Vállai megroggyantak, és csak hosszú percek után nézett Diamondra.

- Nem tudom elhinni… – a szavak bizonyosságát azonban nem tükrözte a hang, amely hajlott a szívre, amely hinni akarta, amit mégsem tehetett meg. De az emlékei már fényes sugárként törték az utat. A küldetés, amely kudarcát Rashgaroth nem hogy nem tudta megmagyarázni, de nem is akarta. Willhelm akkor látta először szemében azt a dacot, amelyet addig sohasem, de azután egyre sűrűbben.

Nem tudott szembenézni Diamonddal. Ingerülten pattant fel a helyéről, s ehhez most semmi köze nem volt a kényelmetlen széknek. Lpteit döndültek a padlón, amely eresztékei meg-megnyikkantak a súlya alatt. A vámpírvezér élénken el tudta képzelni, hogy mit élhet át. Maga is hasonló módon rótt a a köröket, amikor megtudta. Nem is akasztotta meg sorstársa lpteit szavaival. Azok feleslegesek lettek volna, s csak tovább korbácsolják az amúgyis háborgó gondolatokat.

- Milyen mély a kapocs? – állt meg hirtelen Willhelm, s nézett Diamondra.

- Túl mély. Már nem szétválasztható.

- A pokolba! – szisszent fel a farkasok mestere.

Meneth nem értette egy ideje a társalgást, ezért magukra hagyta a feleket, s visszavonult a pult mögötti ajtón keresztül egy hátsóbb helyiségbe. Bezárta maga mögött az ajtót, s csak akor hajtotta fel a nehéz padlószőnyeg egyik sarkát, hogy hozzáférhessen az alatta megbúvó csapóajtóhoz. Nyeszlett alakja nem rejtett olyan erőt, mint amilyet hozzáképzeltek, s talán ezért zihált kissé, amikor végre kinyitotta az ajtót, és belebámult a sötétségbe. Mélyet sóhajtott, majd leemelt a falról egy fáklyát. Meggyújtotta, s annak imbolygó fényénél megkezdte útját a lépcsősoron keresztül.

~ Meneth tedd ezt, Meneth tedd azt! ~ dohogott magában folyamatosan, ahogy haladt lefelé. ~ Mindegyiknek halnia kellene már ~