…a Védő és Frensis

Jade inkább megérezte, mintsem meglátta vagy meghallotta a környékén ólálkodó alakot. Lehunyt szeme segítette a többi érzékét, és a lány veleszületett képességét megsokszorozta, hogy evilági érzékeit képes volt háttérbe szorítva, a hatodiknak nevezettet használni. Nem tudta beazonosítani, de abban volt szinte teljes mértékben bizonyos, hogy nem farkas az, aki körötte ólálkodik. Először akkor figyelt fel a jelenlétére, amikor izgatottságának belső hangjai elhaltak, s belépett az erdőbe, arra a feladatra koncentrálva, hogy a lehető legkevesebb zajt csapa jusson előre olyan ösvényeken, amelyek vonulatát sohasem ismerte, s ahol bármely pillanatban beleütközhetett volna olyasvalakibe, aki keresztülhúzza számításait.

~ Tudtam, hogy nem bírod ki Lord Diamond ~ csóválta meg a fejét, de még nem tudta, hogy mosolyogjon-e vagy sírjon inkább. Valahol a lelke mélyén azt remélte, hogy a férfi a bizalmára hallgat, s nem küld utána senkit, hiszen nem lehetett biztos abban, hogy bárki követni tudja a lányt. Még nincsen olyan régen a klánban, hogy a láthatatlan kapocs, amely összekötötte őket, nála is kialakulhasson.

~ Ha nem a jeleimet követte, akkor viszont… ~ megijedt a gondolattól. Ha nem a könnyebb utat követte Diamond, akkor viszont az egyik legjobb vadászt kellett utána küldje. Jade közel sem ismerte a társait, hosszú percekbe telt, mire elméjében meglelte a választ a saját magának feltett kérdésre.

- A Védő – suttogta maga elé Jade, és fordult is meg hirtelen egy váratlanul felcsattanó hangra, amelyet azonban nem a leleplezett társa, hanem egy éjjeli vadászatról, zsákmánnyal visszatérő bagoly okozott. Hosszan nézett szembe a lánnyal, majd barátságosan megforgatta a fejét a nyakán, s ezt követte lassan a teste is, hogy eltűnjön a hatalmas fában, amely lakhelyéül szolgálhatott.

A lány megrázta magát. Ha a Védő követi, akkor úgysem sokat tehet, sokkal jobb tehát, ha az eredeti tervével foglalkozik. Tekintetét visszafordította az éj leplével burkolózó völgy felé, amelynek egy részét fedte csupán sűrű erdő. Ha nagyon figyelt volna, akkor talán elhallatszik hozzá, a hideg, és rendkívül gyors vizű hegyi patak csobogása, ám nem az érdekelte a leginkább. Tekintete a kastély sarkát kereste, aminek elképzelései – és az összeszedegetett nyomok alapján – éppen az erdő sarkánál kellett lennie. A természet a lány ellen játszott, amikor a sötét mellett, amely a lány számára nem jelentett akadályt, újabb ászt vetett be a küzdelembe a köd képében. Jade felsóhajtott.

Annyira lefoglalták a gondolatai, hogy nem érezte meg az erőben tartózkodó harmadik alakot. Ha figyelt volna, megcsapja a másik felől áradó ellentétes értelem és érzelem keveréke. Hideg és kiszámított mozgások repítették előre a farkast, aki éppen akkor érkezett az erdőbe, amikor a lány, és néhány lépéssel a Védő előtt. Ismerte a környéket, és annak minden jelét, így nem kellett rövidre fognia a láthatatlan kötelet, amely közte és a préda között feszült meg. Ám egyelőre nem támadhatott. Parancsa volt.

[ Néhány héttel korábban, Thunger kastély ]

Lord Willhelm erős volt, és ez az erő segítette hozzá, hogy a legvadabb farkasokat egy csapattá kovácsolja. Szívós erejét nap, mint nap latba vetette a csapathoz nem szokott fenevadnak is becézhető társai ellen, s szavait ugyanúgy ostorként használta, hogy a vámpírvezér. Ám ez az ostor most pihent.

Fáradt volt, de a belépő érkezésekor kihúzta magát.

- Rashgaroth, üdvözöllek.

Ám a másik férfi csak egy mogorva tekintettel viszonozta a barátságos köszöntést, majd belevetette magát a legközelebbi székbe. Tekintete merengő volt, de figyelme Willhelmre tapadt, aki eltekintett attól, hogy mélyebb értelmet keressen a társa viselkedésében.

- Hiba volt életben hagynom – szólalt meg Rashgaroth, némaságra késztetve ezzel a vezérét. Az még egy ideig várta, hogy a férfi folytassa, de amikor nem jött több hang, megkerülte az asztalt, amely így közéjük állt, és megtámaszkodott azon, éppen Rashgaroth-al szemben.

- Hiba. De nem végzetes.

Elgondolkodva nézegette egyik legjobb vadászukat. Szembogara lassan nyelte el íriszét, s váltott komorabbra, amelyhez hangja kis késéssel igazodott.

- A kérdés azonban az, hogy miért tetted – ám mielőtt beszélgetőtársa magyarázatot adhatott volna a feltett kérdésre, leintette – Ne, ne nekem adj magyarázatot, hanem magadnak.

S ezzel egy legyintéssel jelezte, hogy befejezte a beszélgetést. Rashgaroth gúnyosan biccentett, féloldalas, mosolya hideg kegyetlenséggel rezdült meg, amikor távozott a kastély legnagyobb terméből, s az ajtóban nekiütközött valakinek.

- Frensis – szűrte fogai között, a gyűlölettel telt szavakat.

Frensis csak bólintott, mintha megérezte volna, hogy társának most nem vele akadt morrannivalója. Farkasszemet nézve telt el a következő pillanat, de azután csak a tekintetek feszülhettek egymásnak, az izmoknak kimenőt adva. Rashgaroth távozott, Frensis pedig rövid tűnődés után belépett a terembe.

- Hivattál. – szólalt meg a mesternek kijáró, de bajtársias tisztelettel.

Willhelm, mintha csak most ocsúdott volna egy mély álomból, lassan szólalt meg.

Igen. Igen, hivattalak Frensis. Egy feladatom lenne számodra…