…megvilágosodás

Az idegen, akinek mozdulatait a világon mindenkiénél jobban ismerte, csaknem hangtalan léptekkel követte Jade-t. De lehet, hogy csak a lány gondolta hangtalannak a lépteit. Magának bevallotta már, hogy fél a férfitól, s most, ahogy a fogadó előtt állnak egymással szemben, biztosa abban, hogy a férfi is tudja ezt.
- Rég vártad ezt Jade – szólal meg a férfi, és a lány összerezzen, biztos jelenként annak, hogy korántsem olyan magabiztos, mint azt mutatni akarja. Csak bólintani van ereje, bár szívesebben mutatna valami erősebbet, de csak jellemét téphetné ki magából, hogy tenyerén a férfi felé tartsa, arra kérve, hogy abból ítélje meg őt, s ne az előbbi megremegéséből.

 

- Te talán nem? – kérdezett rá arra a pontra, amely nem volt tisztán kivehető a farkas kijelentéséből. De amaz csak megrántotta a vállát, s jó néhány szívdobbanással megváratta a lányt a válasszal.

- Nem biztos, hogy bármelyikünk halála megoldja a kérdést – morran fel azon a hangon, amely a lányt rémálmaiban kísérti – De, ha annyira akarod, akkor véget vethetünk ennek. Akár itt és most. Rajtad múlik.
Jade válla megroggyant. Végre meghallotta a hirtelen beálló csendben a város zajait. A kocsma a település szélén volt, de idáig elhallatszott egy mulatság orgiája, s a közelben lévő istállóban álló jószágok társalgása. Valahol messzebb egy bagoly huhogta bele az éjszakába panaszát, s egy másik felelt rá csaknem ugyanolyan keservvel. Érzi a csatornarendszer bűzterhes lehelletét, bár az éjszaka hidege elveszi annak igazi élét.
Elfordult, mert nem bírta tovább állni a farkas tekintetét. Megtehette. Biztos volt abban, hogy a férfi nem ölné meg orvul támadva, s megvárja, ameddig egy valódi küzdelemben haraphatja át a torkát. Ez a helyzet azonban időt adott a lánynak, hogy elgondolkodjon. Elmetornyában kitágult az idő, s szerkezetének egységét feladva, hagyta, hogy a lány elmerengjen a részleteken, amennyire csak kellett. Annyira lefoglalta a minden áron ölni akarás, hogy semmi más nem tudott behatolni gondolatai közé. Lassan fordult vissza. Tekintete zavarosnak tűnhetett, mintha csak a gondolatainak tükröződése lenne. Elrévedő volt, és nem figyelt a külvilágra, csak mint valami árnyékképet vette tudomásul a farkas jelenlétét. Nem bírt jelentéssel sem a környezet, sem az idő. Végtelen volt a harc, amely szétdúlta lelkét, és végtelen a harc, amelyet saját magával vívott. Egy ideje gyanítani kezdte, hogy a férfiban látja azt, ami ellen önagában küzd, de sokkal könnyebb lenne leszámolni gondolatainak rossz hajtásaival, ha az életben is meghalni azok kivetített képe. Öngyilkos küzdelemnek ígérkezett, hisz a farkas sokkal erősebb volt nála. Testi erejük is a férfi felé billent. A lány megint megremegett. S nagyon lassan jött el az a pillanat, amikor felemelte a fejét, hogy tekintete megkeresse a másikét.
- Igazad van – koppantak előtte a súlyosan kiejtett szavak. Hangjából tovatűnt a magabiztosság, de szemében egy új fény éledt – Nem itt, és nem most kell ezt befejeznünk.
Egy árnyalatnyi értetlenkedés mintha átsuhant volna a farkas arcán, de rögtön utána ott volt, mintegy válaszként, a féloldalas mosoly, amellyel nyugtázta a lány döntését. Mindkettejük túl volt a halálon, s mint az örök éjszaka gyermekei elég időt kaptak ahhoz, hogy minden harcot megvívjanak mind egymással, mind saját magukkal.
Kezei megpihentek a tőrökön, amelyek a gyilkosság harmóniáját, és összetettségét hirdették egymásba olvadó, de mégis különválasztható formájukkal. Megnyugtatta az acél hidege, erőt csepegtetett a lány szívébe, s ez az erő elegendő volt ahhoz, hogy megforduljon. Csak jó néhány lépés után fordult meg, hogy az utca halovány fáklyafényénél megnézze az ellenfelet. Maga elé suttogott, de a férfi is hallhatta.
- Még látjuk egymást, Rashgaroth…