…Jade és Diamond

Jade még sohasem volt ilyen óvatos. Minden érzéke a körötte lévő árnyakra tapadt, hogy abban a pillanatban védhesse magát, amint valami mozdulni látszik. Rég megtanulta, hogy a levelek súrlódásától hogyan különböztesse meg a léptek avaron csusszanó zajait, de ezen a vidéken minden más volt. Félelmetesnek tűntek a halovány hold által keltett képek, de a lány úgy gondolta, hogy sokkal félelmetesebbre festi saját félsze ezeket. Az erdő ritkulni tetszett, ahogy haladt előre, s hamarosan teljes nagyságában feltűnt előtte a hold hatalmas sarlója, amely vészjóslóan közelinek tetszett a szirtről, amelyre kilépett. Arcát megfürdette a holdfény, s ezüstös színűvé alakította sápadtságát. Szemei szinte világítottak, ahogy az alant elterülő sötétséget vizsgálta. Tudta, hogy ott kell lennie a kastélynak valahol, s azt is tudta, hogy meg fogja találni az oda vezető utat. Derekát belefeszítette a hirtelen feltámadó szélbe, s ingjének szárai szárnyakként csapkodtak körötte, ahogy kezeit lassan felemelve köszöntötte az éjszaka Hercegét, akitől vadászatához segítséget remélt.

[ Hetekkel korábban, LOTB kastély ]

Jade idegesen rótta a végtelen köröket Lord Diamondra várakozva, s amikor belépett a férfi a terembe, csaknem nekiugrott hirtelen felindulásában. Végül a megindított, de be nem fejezett mozdulatból, mindössze egy ideges szemvillanás maradt. Ám a mozdulatot, amellyel nekilendült, már nem lehetett meg nem történtté tenni.

Lord Diamond szeme haragosan villant.

~ Vajon mikorra mondhatom el, hogy megszelídítettem ezt a nőstényt? ~ de okosabb volt annál, hogy ezt a kérdést hangosan is feltegye, esetleg egyenesen a lánynak címezve.

Ha jobban belegondolt, akkor rájött, hogy éppen a vadságát kedvelte, s amikor először látta vadászni, akkor határozta el, hogy inkább a harcosának akarja tudni, mintsem az ellenfelének, s legfőképpen nem az ellenségének.

- Kértelek, sokszor, hogy fegyelmezd magad – csattant a hangja, mint az ostor, de most nem érte el a kívánt hatást. A lány szemében továbbra is indulatos láng lobogott. Teste minden izma ugrásra készen várakozott.

Diamond kényelembe helyezte magát az egyik öblös fotelben. Tekintete mindvégig a lányt pásztázta, és nem eresztette egyetlen pillanatra sem. Jade mégis lassan csillapodott le, és a vadállat felmorrant benne, mélyen, de a lány számára élesebben hangzott egy halálsikolynál. Megroggyant a válla, és elfordult a férfitól, így annak hangja elhalkult.

- Ne menj oda… kérlek. Csak az egyiküket ismered. – szegezte a lánynak azonnal a kérést, ahogy tőle megszokhatták, kertelés nélkül, őszintén és egyenesen.

Jade vállának rezzenése jelezte, hogy bár Diamond nem ejtett ki neveket, de bizonyos abban, hogy tudja, mire készül. Nem bírta ki.

- Honnan tudod? – ám még nem fordult meg. Hangjába kétkedés vegyült, mintha még szüksége lenne arra, hogy kiejtve is meghallja a szavakat.

- Rashgarothot? - adta meg a férfi a lánynak, amire szüksége volt, s már nem kapott időt arra, hogy a szájzugában megjelenő, diadalittas mosolyt eltüntesse, mert Jade nézett vele egészen közelről farkasszemet, s ismételte meg a kérdést, olyan hangsúllyal, mintha az előbbi viszonylagos nyugalma sohasem lett volna.

- Honnan tudod?

Diamond hátradőlt a fotelben. Hosszan nézte a lányt, és elképzelte, hogy mennyire nagy harcos lehetne belőle, ha legyőzne az indulatait, amelyek vulkánhoz hasonló intenzitással törnek elő belőle, s pusztítanak el maguk körül mindent, aminek a józan észhez van köze.

- Gondolod, hogy úgy hívtalak a kastélyba, hogy nem tudtam ki vagy, honnan jöttél, és mi van a múltadban? – megrázza a fejét, mintha olyasmit hallott volna, amit maga is alig hisz. Majd ugyanolyan higgadtan folytatta. – Már akkor tudtam Rashgarothról, amikor te még nem sejtetted, hogy itt él.

Jade megsemmisülten rogy le Diamonddal szemben. Lehunyja szemét, s csak annak rejtekéből meri megkérdezni a legfontosabbat.

- Olyan erős, amilyennek mondják?

Ha élne, szívének bordaketrece iszonyatos dörömbölésbe kezdene, most csak elmetornyának hideg falai verhetik vissza gondolatainak rémült sikoltásait. Nem láthatja, ahogy Diamond megvonja a vállait, de érzi, hogy kínosan hosszúra nyúlik a csend, amely közéjük telepszik.

- Magam sohasem küzdöttem meg vele, de vannak társaink, akik magukon viselik a harc nyomait.

A lány kinyitja a szemét, hiszen ez a hang más. Ebbe a féltés csendül bele, s ehhez nem volt ideje hozzászokni. Tekintete kérdő, s nem is késik sokat a válasz.

- Csak annyira ismerlek, amelyre néhány hét alatt lehetőségem volt, de remélem, hogy nem a halálba mész…