…harci homokszemek

Nem tudtam, hogy mikor csapott meg az ébredés első szele. De menten felébresztett a bűz, és az ocsmányság, amely mellett feküdnöm kellett. Undorodva fordultam el, és könnyítettem a gyomromon, holott napok óta nem ettem semmit, mégis öklendezve tört fel belőlem az indulat, és a keserű epével fűszerezett gyomornedv.
Féltérdre támolyogtam, majd kiköptem a farkas mellé. Nyelvem végigtapogatta a fogaimat, de egyikben sem találtam hibát. Kis megkönnyebbülés, a nyomorban. Apró sóhaj, ami elhagyja számat, de azt is megbánom. Kis légörvény ragasztja arcomra újra a nedves bűzt, lopakszik be bőröm alá, ugyanazzal a hanggal, amely órákkal ezelőtt töltött el rémülettel. Kaparászás valahol nem messze tőlem. Talán a következő fordulóban. Azonnal ébren leszek, és visszafojtom még a levegőt is. Ezt a tettem gyomrom is lelkesen fogadja, s nem háborog annyira vészjóslóan tovább.

 

Lábam akaratomon kívül mozdul odébb. Hangtalanul, mint mindig, de meg-megcsúszva követi a másik is. Mintha nem én irányítanék. Ezek után nem tehetek mást. Övemre csúszik a kezem, és kitapintja a tőröket. Ragadnak a vértől, és az undorítóan a talpam alatt cuppanó ragacsos váladéktól. Hanyagul törlöm a nadrágom szárába, és elvigyorodom.
~Gyere halál, mutasd karmod…~ s óvatosan kémlelem ki a járat falához tapadva a forduló környékét.
Undorító állat ül a fal mellett. Sebeit nyalogatja. Horkantásokkal tépdesi a húsát, hogy hozzáférjen valamihez, amely kiáll belőle. Mintha egy dárda nyele lenne, vagy egy kettétört kard. Nem érdekel különösebben. Igyekszem csendben visszahúzódni. Ez már megdöglik magától, s sebesültet nem nyomorgatok még tovább.
A sors fintorog egyet, s én megcsúszom a következő pillanatban a nyálkán.
Ami ezután következik csak pár másodperc a nagy homokóra végetlenjén.
Első homokszem. Az állat felkapja a fejét, s a helyett, hogy menekülne, éppen az én irányomba néz. Lázas a sietség, amely a kezembe ugrasztja mindkét tőrt magabiztosan, s a halk fohász kel ajkamról, hogy ne jöjjön közelebb.
Második homokszem. A horkantás lassan csusszanva közeledik. Most én vagyok a vad, s engem vett üldözőbe a farkas, amely beleszimatol a bűzterhes légbe, s elbődül, hogy beleborsódzik a hátam, s felsejlik bennem a gondolat, hogy bizony most nem szabadulok egykönnyen. Lenézek nadrágomra, vértem féloldalasan csüng rajtam. Ruhám foszladozik szinte, s két árva tőr, amely megvédhet.
Harmadik homokszem. A farkas eléri a fordulót, s most kell döntenem. Most már nem számít, hogy sebesült vagy sem. Csak az számít, hogy nekem életben kell maradnom, s kiverekednem innen magam. Újabb fohász kél útra, de ez már harsányan sarkan ajkamról. Üvöltéssé lényegül, s kimérten mozdulok a farkas útjába, remélve, hogy erre nem számít.
Negyedik homokszem. Mintha kitágulna az idő. Lassabban hullnak alá a homokszemek, s temetnek maguk alá a mozdulattal együtt. Érzem, ahogy a farkas is támadásra lendülne, de előbb csapódom neki a testének, s merítem meg undok pofájában mindkét tőröm egyszerre.
Ötödik homokszem. Érezteti velem az erejét, s hangos reccsenés vegyül fájdalomkiáltásomba. Szívem annyira hevesen ver, hogy a törött bordák vonaglanak el az érintései elől. Gyilkos a szorítás, de nem kell törődnöm mással, minthogy kihúzzam a tőröket, s most egy az eddiginél hangosabb, inkább engem bátorító, mintsem mást elrettentő üvöltéssel, kétfelől a nyakába mélyesszem.
Hatodik homokszem. Ereszt el végre, s ernyedtem rogyok le. Hallom még a farkas tompa puffanással kísért loccsanását egy terjedelmesebb állat vizes pocsolyába, de nem törődöm vele. Hörgés hagyja csak egy a számat. Nem halálos, de halálosan kimerült. Hirtelen áll vissza az idő. Megtelik élettel a csatorna. Cseppen a víz. Aláhullik a tartógerenda illesztése. A bűz ismét elviselhetetlen. Kaparja a torkom az előbb felöklendezett nedv, s elviselhetetlenné fokozódik a törött bordáim sikoltása… Életre küzdöm magam, s maradék méltóságom mellett kiegyenesedem. Vérmocskos bűzöm messzire űzi az őröket, akik azonnal kaput nyitnak, hogy visszatérhessek a kastélyba.