…emlékezés a kezdetre

Jade elméje kitágult, és végtelenné tette a következő pillanatot. Eltűnt a kocsma, és egy rövid időre a férfi is, akit végre megtalált. Élesen őrizte az első találkozás képeit. Emlékei a hosszú élet terheit nem bírva itt-ott megfakultak már, de néhány részlet, mint a kárpit nap elől eltakart darabja, megőrizte állapotát, élességét, és néhol fájdalmasságát is. Máig csontjaiba hatol a jeges félelem lándzsája, amikor az első sérülésre gondol, amellyel a férfi megsebezte. Akkor érezte a halálos csók után először azt, hogy halhatatlan léte veszélybe került. Ajka a fájdalom ellenére mosolyra húzódott, de a gonoszság istenei nem engedték közel magukhoz a lányt, mint addig is sokszor, visszataszították.
Óvatosan vette elő az emléket, amely megborzongatta, de valahogy élvezettel veszett el benne, mint mindig. Emlékezett a helyre, ahol megismerkedtek.

~Nyavaja ezekbe a kis gyűjtögetőkbe~ mordult fel, majd a lábával odébb görgette a nyomorult, halálra marcangolt koldus testét. Kicsi volt és szánalmasan véres. Feje rendellenes szögben állt a testéhez képest, csaknem teljes egészében letépve.
Körötte ragacsossá tett mindent a vér. Jade lehajolt. Ujjait lágyan végigsimította egy vértócsán, amely felszínén éppen csak bőrözni kezdett a vér.
~Még nem lehet messze. Csak nyugodtan!~
A tőr érintése nyugtató hideget csempészett vérébe. Hanyag mozdulattal törölte a nadrágjába a kezéről a vért, közben undorodó hangot hallatott.
…mert védelmezőnek kell lennünk… perszeeee, mert a sok maszlag semmire sem képes egyedül…
Hangja suttogásnyi volt. De üvölteni szeretett volna. Szétszaggatni valamit, ha kell akkor a saját fogaival. Térdeit enyhén megroggyantva közeledett a fordulóhoz, amelyről sohasem tudhatta, hogy vajon mit rejt. Szemei különös látással segítették előre, s ahogy most visszanézett a gnóm élettelen kupaca felé, ez a látás enyhe, nagyon enyhe és illanó életet jelzett.
Hirtelen fordult neki a fordulónak bal felé, kezébe villant egyet a tőr, s ezzel előremutatva fordult meg jobb irányba is.
…kötelesség… példamutatás… -nemtetszését egy horkantással adta a csatorna és az ijedten szaladgáló patkányok tudtára.
Elege volt az egészből. Gyűlölte ezt a helyet és saját magát is, amiért nem toporzékolta ki magát annak a közelében, akivel az egész ámokfutás kezdődött. Övébe tette a fegyvert és megtette most. Vadult dühvel csapkodott jobbra és balra, közben ajkáról artikulálatlan üvöltések szakadtak fel. Szóba került ott a kastély és a kastélyban tartózkodók felmenő ágainak főként női tagjai, s azokkal kapcsolatos jókívánságok, de nem kímélte a férfiakat sem.
Lassan csillapodott a dühe. Amikor már nem rugdosta, sem ököllel nem verte a nyálkát a falakon, lassan körbenézett.
Kifulladtan lélegzett, de elmosolyodott. Leszidta magát, néma ajkakkal, majd újra a kezébe pattantak a tőrök. Halk léptekkel szelte az utat, s nem számolta a lépteket, melyeket maga mögött hagyott, legfeljebb a fordulókat. Ám egy idő után mégis úgy érezte, hogy csak körbe-körbe jár.
Megállt hallgatózni. Hallott csöpögést, csorgást, halk zubogást, és mindent, ami a nedvességgel csak együtt járhat, ám léptek neszezése csak akkor hatolt el a füléig, amikor már egészen a közelében volt.
Hajfonata élesen szelte a levegőt, ahogy megfordult, és erejét egyetlen rikoltásba összpontosítva rúgta magát előre a levegőben. Tőrei két kezében a markába szorultak. A hangjával együtt érkezett meg valami élőbe, amely azonban elmozdult, olyan gyorsasággal, hogy a csatában kitágult elméje sem volt képes követni, de abban egészen bizonyos volt, hogy ez most nem egy egyszerű ellenség.
-Ki vagy? –hallotta saját, ziháló hangját, és megemelkedett, kissé ugyan húzva a rúgásra előreküldött lábát, amely a vele szemben állót ugyan eltalálta, de a mögötte lévő falat is.
Jobb keze elől volt, benne a fegyver, hidegséget sugárzott a szemének. Baljában is fegyver lapult, ugyanolyan pózban. S vele szemben egy magas alak. Alkatra nem sokkal szélesebb, de a válla azt sejtette, hogy egy férfi. Szeme lassan szokott hozzá a félhomályhoz, amely ezen a területen uralkodott, s melyet észre sem vett eddig. Ebben a fényviszonyban tűnt fel neki a vele szemben álló különlegessége. Loboncos sörénye. Jade nem eresztette a fegyvereket, de a kérdést megismételte.
-Ki vagy? –hangja erős volt, és magabiztosságot sugárzó. Bántotta az a félmosoly, amely a férfi szájzugában jelent meg.
-És Te ki vagy? –süvöltött bele a beálló csendbe a hang. Annyira erős és tiszteletet parancsoló volt, hogy Jade mint megszeppent kislány azonnal felelt rá.
-Jade Na-Rhaen, a kastély őre. – mire a férfi felnevetett, és lelke mélyén felmordult a farkas.

A lány visszatért a jelenbe.Hirtelen változott meg a világ, és zsugordott össze a tér. Zavarta a szagok egyvelege, és már mindenki más is. Vére szédítő iramban zúdult alá, hogy parancsoljon neki. Jade nem állt ellen az érzésnek…